Az igazi Richard Pollak és a mese bűvöletében bontakozó Bruno Bettelheim

(Mese és horror. Díványon az analitikus.)

Egy kicsit mindig különösek azok a könyvek, amelyek borítóján szerzőként és címként is valós személy szerepel. Sok esetben a címben szereplő nevet feltűnően nagyobb betűvel nyomtatják, mint a szerzőét. Így történt Richard Pollak Az igazi Bruno Bettelheim című könyve esetében is. Richard Pollak, ahogyan azt könyve fülszövegén olvashatjuk, „amerikai regényíró, tanár és újságíró. The Episode című, 1986-ban megjelent regénye az epilepsziával foglalkozik, ezután hosszú éveken át dolgozott Bettelheim-életrajzán.” Bruno Bettelheim neve nálunk is ismert, több munkája olvasható magyarul (Az elég jó szülő. Könyv a gyereknevelésről, A végső határ, A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek).

Egy Bettelheim-életrajz nem lehet sehogyan sem érdektelen. Egy művészetrajongó bécsi zsidó kereskedő, örökbe fogad egy autista kislányt. Az Anschluss után nem sikerül elmenekülnie, 11 hónapot tölt Buchenwaldban és Dachauban. Amerikai barátainak közbenjárásával és anyagi segítségével kiszabadul és az USA-ba emigrál. 3 évvel szabadulása után ír egy terjedelmes cikket, amelyben a koncentrációs táborok világára keres és ad lélektani magyarázatot. Írása a legnevesebb amerikai szociálpszichológiai szaklapban jelenik meg 1943-ban, amikor az érintetteken kívül nagyon kevesen tudtak arról, hogy egyáltalán léteznek Németországban és a megszállt területeken koncentrációs táborok. Ő az első túlélő, aki nyilvánosságra hozza élményeit. A chicagói Ortogenikus Iskola vezetőjeként világhírű lesz. Az iskola működéséről és az itt élő gyerekek érzelmi világáról, fejlődéséről írja szakmai és szélesebb körökben is híressé vált könyveit. Az USA-ban az 50-es évektől szinte haláláig ő volt a média pszichológusa, rádió és tévéműsorokban, kismama-magazinokban nyilatkozott gyereknevelésről, önmegvalósításról, szélsőséges helyzetek túlélési lehetőségeiről, olykor közéleti-politikai kérdésekről is. Egész élete során foglalkoztatta a koncentrációs tábor, azok közé az értelmiségiek közé tartozott, akik állandóan szerepeltek a témával kapcsolatos élénk közéleti diskurzusban. A mese bűvölete… óta tudjuk, hogy a Piroska és a Farkas csak látszólag ártatlan sztori és nem is olyan gyermeteg. Magyar felirattal is láthattuk megszólalni Zelig furcsa neurózisa kapcsán Woody Allen filmjében. Bruno Bettelheim 1990-ben, 87 évesen befejezte életét, gyógyszereket vett be, alkoholt ivott, nejlonzacskót húzott a fejére és megfulladt.

Kétségtelenül van mindebben valami titokzatos, mint ahogyan az lenni szokott a „nagy ember” esetében. Olyan evidensnek tűnik, hogy a „nagyság” életrajzot kíván, ha másért nem, hát azért, mert biztosan eladható. Milyen apa és férj volt a nagy gyerekpszichológus? Sikerült-e valóban túlélni Dachaut, amikor tudjuk, hogy a túlélőt a legtöbb esetben élete végéig kíséri a bűntudat? E nem hétköznapi halál nem metaforája-e véletlenül valaminek? És különben is: milyen ember az, aki attól olyan népszerű, hogy állandóan más emberekről beszél?

A Bettelheim-élerajz esetében talán nem is lenne szükség a szerző késztetéseit taglaló előszóra: hát persze, hogy érdekes pasi ez a Bettelheim – mondhatnánk. Richard Pollak azonban szükségét érzi, hogy elmondja nekünk, mi vezette e könyv megírására.

A szerző életében gyerekkorától jelen van a „nagy ember”, noha mindössze egyszer, 35 éves korában (1969-ben) találkoztak személyesen. A Bettelheim-életrajz a következő mondattal kezdődik: „1943 őszén öcsém belépett a Chicagói Egyetem érzelmi zavarokkal küszködő gyermekeknek otthont adó Ortogenikus Iskolájába, amelynek a következő évtől Bruno Bettelheim lett az igazgatója. Stephen hat éves volt, én pedig kilenc, s a serdülés előestéjének bizonytalanságait gyakran még fokozta bennem a sértődöttség, amikor láttam, milyen kitüntető figyelemben résesíti anyám az öcsémet.” 3 évvel fiatalabb öccse otthon titokzatosan viselkedett: gyertyát tett apjuk ágya alá, agresszív volt, rosszul teljesített az iskolában, bátyja számára „megfejthetetlen rejtjel-szerű” címkéket kapott: „autista”, „visszamaradott”. Richard 14 éves volt, öccse 11, amikor az iskolai szünetben a család egy tanyán nyaralt. A testvérek egy istálló szénapadlásán bújócskáztak, játék közben baleset történt: öccse lezuhant egy nyitott aknán és meghalt. Őt idézem: „Az elkövetkezendő hónapokban és években anyám és apám úgy igyekeztek feldolgozni ezt a csapást, hogy a hallgatás sírjába temették mind Stephen halálát, mind betegségének történetét (…)Kamaszkoromban mindez rendben is volt, hiszen saját életem alakulása – legalábbis tudatosan – jobban érdekelt a családi mauzóleum felfedezésénél” A kamasz Richard nap mint nap Bettelheim intézete mellett haladt el az iskolába menet, elmondása szerint furcsa érzésekkel: …”s én gyakran eltűnődtem, vajon mi történne, ha elsétálnék az óriás faajtóig és becsöngetnék. Ha belépnék, vajon Dickens-regénybe illő rémálomban találnám magamat, s a körém sereglő gyerekek bökdösni kezdenének, mintha én volnék a szörnyszülött? S ami fontosabb, vajon fogadna-e egy olyan hatalmas és fontos ember, mint Bruno Bettelheim? És ha fogadna, vajon megmondaná, mi volt a baj az öcsémmel, vagy az efféle értesülések csak felnőtteknek valók?”

A találkozásra valóban Richard felnőtt korában kerül sor. 3 év analízis után Pollak úgy dönt, végérvényesen tisztázza magában öccse életét és halálát, valamint szüleikhez fűződő viszonyukat: önéletrajzi regény írására készül. Apjának nem mondja el tervét, mert fél, hogy túlzottan megviselné, de édesanyját felkészíti: zavartan közli, hogy Bettelheimet készül meglátogatni, kinyitja a családi kriptát és nyomozni kezd Stephen halála után. E találkozás nyomán születik a Bettelheim-könyv ötlete. Úgy tűnik, Pollak az Ortogenikus Iskolát és igazgatóját még 1969-ben is a Dickens-i rémálomban helyezi el. „Amikor 1969 júniusában a találkozóra indultam, csaknem ugyanolyan bátortalan voltam, mint középiskolás koromban. (…) Bettelheim 65 éves volt, majdnem kétszer annyi idős, mint én, s nehézkes bécsi hanghordozása, vastag szemüvege még félelmetesebbé tette, amint az asztal mögött ülve hellyel kínált.” És Bettelheim megadja a választ: elmondja, hogy szerinte Stephen öngyilkos lett, mert nem bírta elviselni édesanyjuk elutasítását és apjuk tehetetlenségét. Az ijesztő bécsi igazgató felteszi a kérdést is: „Miért ilyenek a zsidó anyák, Mr. Pollak?” E valóban rémálomszerű jelenet Pollakot nem egészen érthető okokból arra készteti, hogy letegyen eredeti tervéről és önéletrajz helyett életrajzot írjon. A főhős a továbbiakban nem ő és öccse, Stephen, a regény szereplői nem a titkokat rejtegető szülők, hanem a titokzatos faajtó mögött trónoló gonosz várúr, Bruno Bettelheim és környezete: a wiener waltzer Bécse az operával, kiállításokkal, kávéházzal és pszichoanalízissel, a koncentrációs tábor, az amerikai egyetemi világ, és az Ortogenikus Iskola – belülről. A szerző gondos anyaggyűjtésbe kezd: ő maga is felkeresi Bettelheim életének fontosabb szereplőit, intézetének egykori lakóit, egyetemi tanítványait, elvált feleségét, levéltárakba jár, dokumentumok alapján alapos magándetektívként igyekszik felderíteni Bettelheim életének minden mozzanatát a gyerekszobától-hálószobától a nyilvános díjátadásokig. E különös nyomozás eredménye Az igazi Bruno Bettelheim című könyv.

Az itt olvasható történet – rövidítve – a következő: Volt egyszer egy bécsi zsidó fakereskedő család, volt két gyerekük, egy lány, Margaret, és egy fiú, Bruno. Az apa gazdag volt és tekintélyes, ám volt egy szörnyű titka: a szifilisz. A kislány szép volt és színésznői ambíciókat dédelgetett, a kisfiú csúnya, vézna, szemüveges, nagy, elálló fülekkel, ezért leginkább a könyvek társaságában érezte jól magát, de olvasmányai sem terelték el gondolatait apja bűnös eredetű, titokzatos betegségéről. A fiú jó neveltetést kapott, az óvilág neves gimnáziumába járhatott, ám tovább kellett vinni a családi vállalkozást, ezért ő is fakereskedő lett, nem lehetett művészettörténész, mint ahogy szerette volna. Őseihez híven jó érzéke volt az üzlethez, hamarosan felvirágoztatta a céget, de mindvégig kisebbrendűségi érzés gyötörte, amiatt, hogy ő „csak” üzletember. Miután nagyon csúnya volt, állandóan kétkedett férfiasságában, de ez nem jelentett akadályt a gyönyörű és kedves Gina meghódításában. Apja szifilisze és saját külseje mindezek ellenére továbbra is zavarta. A kor szokásaihoz híven a beteg és az egészséges neurotikusok egyaránt analízisbe mentek, így volt ez Brunoval is. Lehet, hogy csak egy évig járt, de az is lehet hogy túl sok évig, mindenesetre mindkettő gyanús. Felesége, Gina gyöngéd, anyai érzelmekkel viseltetetett barátnője zárkózott kislánya iránt, és pszichoanalitikus barátaik tanácsára örökbe fogadta. A férfinek nem volt ideje felesége nevelt lányára, mert lekötötték üzleti ügyei és az esti opera előadások. De ez nem is volt baj, mert Gina megadott minden szeretetet a kislánynak. Gina odaadó feleség is volt, gyengéden rábeszélte férjét, hogy váltsa valóra ifjúkori álmait és szerezzen egyetemi doktorátust művészettörténetből. Ez így is lett. 1938-ban a nácik átvették a hatalmat Bécsben, a módosabb zsidók elmenekültek, mások – kevesebben - részt vettek az ellenállási mozgalomban. Bruno egyiket sem tette, mert továbbra is üzleti ügyeivel foglakozott. Letartóztatta a Gestapo és Buchenwaldba került. Érdemes tudni, hogy akkor még nem léteztek haláltáborok, Bruno ún. munkatáborban volt. Itt a rabok levelezhettek hozzátartozóikkal, kaphattak kintről pénzt és élelmet, mi több sok rabot egy idő után hazaengedtek, különösen azokat, akik kivásárolták magukat. Akkoriban a német területeken márka volt a fizetőeszköz, de hogy ma is értsük, USD-be átszámolva 63 dollárt küldött neki Gina hetente, valamint 360 dollárárért rendelt szabójától egy rövid télikabátot és a mostoha körülmények ellenére üzleti ügyei sem hagyták hidegen. Mivel Brunonak rossz volt a szeme, szerencsés volt, ugyanis nem a kőfejtőben dolgozott a téli hidegben, mint rabtársainak többsége, hanem a fedett és fűtött zoknistoppoló üzemben. Abból a szempontból is szerencsés volt, hogy nem költöztették barakkról barakkra, végig ugyanott raboskodott és ugyanazokkal az emberekkel találkozott. Végül amerikai barátai, feltehetően minisztériumi közbenjárással, kiszabadították és az Államokba emigrált. Itt aztán kisebbrendűségi érzései felerősödtek, vállalkozása az óhazában maradt, külseje, gyerekkora (szifilisz) viszont változatlanul nyomasztották. Ginával megromlott a kapcsolata, ám a szintén szép és okos Trude valamilyen rejtélyes okból annyira szerette, hogy bonyodalmak árán Ausztráliából az USA-ba költözött és összeházasodottak. Bruno annyira ambiciózus és neurotikus volt, hogy nem átallott hazudni: kihasználva az amerikaiak Európa-imádatát, eladta magát mint művelt európai pszichoanalitikust, meghamisította önéletrajzát: pszichológus diplomát, tananalízist és terápiás praxist hazudott, és még azt is, hogy ő nevelt fel egy autista kislányt, holott tudjuk, hogy nem is ő volt, hanem az ex-feleség, és nem is volt autista a kislány, csak zárkózott. Megmenekülése óta gyötri a bűntudat, ezért azt hazudja, hogy úgy élte túl a munkatábort, hogy megpróbálta megőrizni emberi és szakmai azonosságát, több száz emberrel beszélgetett, őket és önmagát figyelve rájött arra, hogy a szélsőséges helyzetekben is lelki mechanizmusok működnek, a foglyok és őreik viselkedése egyaránt megmagyarázható. Mi persze tudjuk, hogy legalább annyi pénzt kapott hetente, mintha cserkésztáborban nyaralt volna, nem is volt olyan szélsőséges a helyzete, és nem is beszélgethetett olyan sok emberrel, mert végig ugyanabban a barakkban aludt, és lefizette a kápókat. Ennek ellenére annyira tudott kamuzni, hogy G. W. Allport, a neves szociálpszichológus bevette ezt az egészet és leközölte az általa szerkesztett tekintélyes szaklapban. Szemfényvesztései egyre nagyobb sikereket hoztak, eddig csak egy jelentéktelen vidéki egyetemen oktatott, mostantól viszont a neves Chicagói Egyetemen kapott katedrát. Az előzmények ismeretében nyilván nem meglepő, hogy Bruno rendkívül agresszív előadó, hallgatói reszketve jegyzetelnek, olykor sírva távoznak az előadásról, de mivel főként fiatal lányok, azt hiszik, érdemes figyelni rá, ezért nem lehetett beférni Bruno előadásaira. Sikerei az egyetem vezetését is félrevezetik, ezért más jelentkező hiányában rábízzák a csőd szélén álló Ortogenikus Iskola vezetését. Az egykori fakereskedő jó érzékkel szerez pénzt az intézetnek, az épületet olyan bécsiesre alakítja, munkatársként pedig befolyásolható, fiatal lányokat választ maga köré, akiken nagyobb nehézség nélkül uralkodhat. Hatalma fenntartásához felhasználja képzelt pszichoanalitikus ismereteit, arra kényszeríti beosztottjait, hogy munka után terápiába járjanak hozzá. Feleségével Trudéval Chicagóba is bécsi otthont varázsolnak, 3 gyerekük születik, őket Trude neveli, mert Bruno éjjelig az iskolában van. Éjjelente tört angolsággal itt írja könyveit, de szerencséjére egyik beosztottja rendszeresen átstilizálja a szövegeket, ettől válnak világhírűvé. A gyanútlan olvasó meghatódik a könyvekben ismertetett eseteken, Bettelheim és az iskola emberségén, vagy a gyermeki lélek csodáin, de valóság nem ez: Bruno nem bírja visszafogni agresszivitását és vágyait, rendszeresen veri az intézet lakóit, bejárkál a lányok fürdőszobájába, a hálókban pedig borzasztó szexuális visszaélések történnek. Mindezt Freud nevében teszi, akinek tanai már akkor is elavultnak számítottak. Ráadásul embertelen módon azt hirdeti, hogy a gyerekeket el kell választani szüleiktől, és a korai érzelmi sérülésekért elsősorban a szülők, azok közül is az anya a felelős, holott ez ellentmond minden korszerű tudományos vizsgálatnak. Dachauból való szabadulása miatti bűntudatát neurotikus módon kezeli, a zsidó áldozatokat vonja felelősségre, maga is azonosul az agresszorral, holott mások kimutatták, hogy a koncentrációs táborok világának értelmezésére nem alkalmas a pszichoanalízis. E neurózisa miatt ítéli el a vietnámi háború ellen tüntető diákokat, és tünet értékű az is, hogy a kibucok gyereknevelési gyakorlatát támogatja, holott nem is ért hozzá. Utolsó előtti gaztette a Mese bűvölete c. könyvéhez tapad. E munkája botrányos plágium, egy az egyben, hivatkozás nélkül átvette Julius Heuscher pszichiáter gondolatmenetét, valamint Fromm, Róheim, Buber és mások gondolatait. A meseirodalom iránti mélységes tiszteletlenségről tanúskodik, hogy elemzi a Grimm testvérek meséit, viszont szót sem ejt az Óz, a nagy varázslóról, Alíz csodaországbanról, kimaradt a Kis herceg, A gyűrűk ura, A Micimackó, Rozzant Vili és a csokoládégyár és még sok más fontos mese. A legutolsó szörnyűséget öngyilkosságával követi el. Felesége halála után 86 éves korára egészsége súlyosan megrendül, idősebb lányához költözik, aki maga is terapeuta. Lányát érzelmileg kizsákmányolja, majd annyira megromlik köztük a viszony, hogy csak fia és fiatalabb lánya rábeszélésére veszi vissza végrendeletébe örökösként, de búcsúlevelében nem említi meg.

Pollak alapos nyomozása során rájön a nagy titokra, amire már könyve elején is utal, de csak az utolsó lapokon rántja le a leplet. Kideríti, hogy Bettelheim megjelentetett egy cikket egy svájci folyóiratban Életünk legfontosabb könyvei címmel. Ez az eldugott kis írás tartalmazza Bettelheim életének rejtélyét: „Bettelheim életében először e lapokon fedte fel, fiatalemberként milyen hatást gyakorolt rá három német filozófus, Theodore Lessing, F. A. Lange és Hans Vaihinger, illetve azt, hogy a „mintha” filozófiája arra hívta fel figyelmét, hogy képzeletünk szüleményeinek segítségével könnyebben elviseljük az életet, akkor is, ha amúgy gyakran vagyunk rosszkedvűek, borúlátóak.” Úgy tűnik, Bettelheimnek és Pollaknak is igaza van, a tündérmese és képzelet segíthet túljutni a nehezen elfogadható dolgokon. Bettelheimnek, mint látattuk, egész jól sikerült: tündérmeséi szövögetésével sikeres és a lehetőségekhez mérten boldog életet élt. Ha felnézünk Pollak életrajzának lapjaiból, el is tűnődhetünk, mennyire sokat számít, mit mesélünk magunknak és másoknak, és éppen ezért a megállapításáért szeretjük Bettelheimet. De Richard Pollaknak vajon sikerült könyvével megírnia azt a tündérmesét, amelyben megnyugtatóan tisztázza öccse halálát? Amennyiben belépett a hatalmas, ijesztő, szecessziós faajtón, és ott azt látta, hogy nem ő a szörnyszülött, akire újjal mutogatnak, hanem az intézet titokzatos ura, aki tönkretesz gyerekeket, anyákat, és semmi nem drága számára, hogy hírnevet szerezzen, és mindezt ő, Richard Pollak mutathatta meg nekünk (ujjal), annyiban talán igen. A szerző ambivalens viszonya az egykori iskolaigazgatóhoz egyfelől a fentebb ismertetett önellentmondásokkal teli, zavaros, sokszor az ízléstelenség határát súroló sztorira adott lehetőséget, de másfelől a kínos részletességgel folytatott adatgyűjtést, azt hiszem, mindenki hálával fogadhatja. Mindenesetre nem haszontalan elolvasni e regényes életrajzot, mert a traumatizált szerző és a traumatizált címszereplő történetében újra és újra felmerülnek azok a kérdések, amelyeket feltehetünk Bettelheim és munkássága kapcsán, különösen az, hogy „mi vagy ki az igaz(i)?”.

Richard Pollak: Az igazi Bruno Bettelheim, Fordította: Endreffy Júlia. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 557 oldal. 3800 Ft.