Nem, ez nem antiszemita (2003)

(Judith Butler feminista thinktank ropog a baloldalról)

Mélyen Izrael-ellenes nézetek egyre inkább támogatásra találnak progresszív értelmiségi közösségekben. Komoly és figyelmes emberek támogatnak, vagy vállalnak szerepet olyan cselekedetekben, amelyek ha szándékukban nem is, de hatásukban [effectively] antiszemitának tekinthetőek. (Lawrence Summers, 2002, Szeptember 17.)

Ezzel a kijelentéssel a Harvard University 27. elnöke egy olyan megkülönbözetést vezetett be (szándék [intention] és következmény/hatás [effect]), mely legalábbis is vitatható. Az ellenvád azt emelte ki, hogy ezzel Summers komoly csapást mért az akadémiai szabadságra, ha nem is szándékosan, de hatásában mégis. Bár kitartott amellett, hogy a megjegyzései nem cenzúrázásra vonatkoztak, továbbá, hogy támogatja, hogy az izraeli politikát „szabadon és civilizáltan megvitassák”, szavainak mégis dermesztő hatása volt a politikai diskurzusra. „Hatásukban antiszemitizmusnak” tekinthetőek, pl. az Izrael elleni európai bojkottok, az Izraelt alkalmasint kritizáló alter-globalista tüntetések, valamint a „politikailag megkérdőjelezhető eredetű” szervezetek támogatására rendezett pénzgyűjtések. Ami különösen közelről érintette, az egy leépítési petíció volt, amelyet az MIT és a Harvard azon munkatársai írtak, akik ellenzik a palesztinai megszállást, illetve az ottaniakkal szembeni bánásmódot. Summers felteszi a kérdést, hogy az „összes ország közül, miért pont Izraelt szemelték ki” egy leépítési kampányra, mintha ez a „kiszemelés” az antiszemita szándék bizonyítéka lenne. És bár azt állítja, hogy az izraeli „kül- és védelmi” politikának valóban vannak olyan részei, amelyeket „erőteljesen meg lehet, sőt meg is kell kérdőjelezni”, azt nem tette világossá, hogy ez hogyan lehetséges úgy, hogy ez ne tekintődjék Izrael-ellenesnek. Úgy tűnhet, hogy az leépítés [divestment] támogatása nem tekinthető az „erőteljes megkérdőjelezés” legitim módjának, ugyanakkor nem kapjuk meg azokat a kritériumokat, mely alapján ez megtehető lenne, anélkül, hogy „voltaképpen” antiszemita erőket támogatna.

Summersnek igaza van, hogy figyelmeztet a növekvő antiszemitizmusra, és minden progresszív gondolkodású embernek ezzel határozottan szembe kell szállnia, bárhol is üti fel a fejét. Azonban eljutottunk egy olyan történelmi pillanathoz, amikor a zsidókra legitim módon már nem tekinthetünk úgy, mint a mindenkori áldozatokra. Van, amikor valóban azok vagyunk, de van, amikor nem. Semmiféle politikai etika sem indulhat ki abból a feltételezésből, hogy a zsidók monopolizálhatják az áldozati pozíciót. Az 'áldozat' egy gyorsan felcserélhető szerep, ami percről percre változhat: egyszer egy zsidó, akit egy öngyilkos merénylő meggyilkol egy buszon, máskor egy palesztin gyermek, akivel egy izraeli katona golyója végez. A közszférát olyanná kell alakítani, ahol az igazság nevében az erőszak mindkét esetét következetesen elítélik.

Amennyiben úgy gondoljuk, hogy az izraeli erőszakot kifogásolni, vagy az izraeli államot gazdasági nyomás alá helyezni, annak érdekében, hogy változtasson politikáján, az „hatásában antiszemita” cselekedet, akkor el fogjuk mulasztani ellenkezésünk hangoztatását, félve, hogy ezt az antiszemita erők közé sorolják. Nincs borzasztóbb címke, amelyet egy zsidóra akaszthatnak, mintsem hogy antiszemita. Az az etikai keret, melyben a legtöbb progresszív zsidó létezik mégis a következő kérdésben ölt testet: némák maradunk-e (ily módon együttműködve egy illegitim módon erőszakos hatalommal) vagy pedig hallatjuk hangunkat (felzárkózva azok közé, akik megtették, amit tudtak az erőszak ellen) még akkor is, ha ez a megszólalás bizonyos rizikókkal jár?

Summers arra használja, az „antiszemitizmus” vádját, hogy csitítsa az Izraellel szembeni nyilvános kritikát, még akkor is, ha expliciten elutasítja a nyílt cenzúra gyakorlatát. Azt írja, például, hogy a veszélyes gondolatok egyetlen igazi ellenszerét a határozottan propagált erős alternatívák jelentik. De hogyan lehet határozottan propagálni azt a gondolatot, hogy az izraeli megszállás brutális és hibás, és hogy a palesztin önrendelkezés szükségszerűen helyes, ha és amennyiben ezen nézetek hangoztatása elkerülhetetlenül maga után vonja az antiszemitizmus vádját? Ahhoz hogy megértsük Summers állítását, el kell tudnunk képzelni a antiszemitizmust mint következményt, amely bizonyos beszédaktusokra vonatkozik. Vagy következik bizonyos kijelentésekből, vagy ezeknek strukturálója, még akkor is, ha ez távol áll a beszélő szándékaitól. Elgondolása feltételezi, hogy ezeket a kijelentéseket mások antiszemitaként értelmezik, vagy egy olyan keretbe kerülnek, melynek antiszemita kontextusa van. Így fel kell tennünk a kérdést, milyen kontextusra gondolhat Summers, amikor állításait kifejti. Milyen kontextusban igaz az, hogy Izrael kritikáját antiszemitizmusnak fogják tekinteni.

Lehetséges, hogy amit Summers ténylegesen állít, az az, hogy az Izraellel szembeni kritikát csakis egyetlen fajta akusztikai keretben lehet meghallani, így ez a kritika – legyen bármi is a tartalma – kizárólag úgy értelmezhető mint a zsidókkal szembeni gyűlölet megnyilvánulása. E ponton elő kell állítanunk egy olyan hallgatót, aki valamilyen szándékot tulajdonít a beszélőnek: x-y azért tiltakozik nyilvánosan az izraeli megszállás ellen, mert gyűlöli a zsidókat, vagy hajlandó támogatni azokat, akik gyűlölik. A kritikának így egy rejtett jelentést tulajdonítunk, ami alkalmasint ellentmond az explicit tartalomnak. Izraelt kritizálni semmi több, mint ezen gyűlölet álcázása. Más szóval csak úgy érthetjük meg a hatás-antiszemitizmust, ha feltételezzük az antiszemitizmus szándékának meglétét; bármely kritika, mely hatásában antiszemitizmus, a beszélő azon szándékában rejlik, amelyet a hallgató visszamenőleg neki tulajdonít.

De lehet, hogy Summers másra gondol, nevezetesen arra, hogy ezt a kritikát kihasználják azok, akik nem csak Izrael állam pusztulását kivájnák, hanem általában a zsidóság lealacsonyítását vagy leértékelését. Ez a lehetőség mindig fennáll, de azt állítani, hogy Izrael kritikája csak úgy értelmezhető mint a zsidók kritikája, azt jelenti, hogy ez az értelmezés monopolizálja a befogadói teret. Még ha valaki úgy is gondolja, hogy Izrael kritikája csak antiszemitizmusként hallható meg (zsidók, antiszemiták, illetve azok által, akik egyiknek sem tartják magukat), akkor viszont mindannyiunk felelősségévé válik, hogy megváltoztassuk a befogadás feltételeit, hogy a közvélemény igenis meg tudja különböztetni Izrael állam kritikáját, a zsidógyűlölettől.

Summers ezt a kijelentését egy olyan intézmény vezetőjeként tette, mely az Egyesült Államokban az akadémiai tekintély szimbóluma, és bár azt állította, hogy nem az egyetem elnökeként, hanem a „közösségünk tagjaként” tette kijelentéseit, mondandója éppenséggel azért váltott ki akkora sajtóvisszhangot, mert e pozíciónak igen nagy a súlya. Ha a Harvard elnöke azt üzeni a nyilvánosságnak, hogy Izrael kritikáját voltaképpen [effectively] antiszemitizmusnak tekinti, akkor azt állítja, hogy a nyilvános diskurzust oly módon kell korlátozni, hogy ilyen típusú kijelentések el se hangozzanak, vagy ha mégis, azokat, akik hangoztatják őket, az antiszemitizmus, sőt a gyűlöletbeszéd vádjával kell illetni.

Nem csak hogy nem áll meg a Summers féle különbség a hatás tekintetében való és a szándékos között, de pont az e fejtegetésében található egymásra vetítés teremti meg azokat a feltételeket, amelyek által a nyilvános nézetek gyűlöletbeszédként értelmezhetőek, ha nem is szándékukban, de hatásukban.

Summers nem állította, hogy bármi, amit Izrael tesz az önvédelem nevében, az legitim és nem megkérdőjelezendő. Nem tudom, hogy egyetért-e az izraeli politikával, de a vita kedvéért tételezzük fel, hogy nem. De ha mégis lennének olyan dolgok, amelyek szerinte „erőteljesen megkérdőjelezendőek”, arra kényszerülne saját fejtegetései alapján, hogy ezeknek ne adjon hangot, hiszen ezt elkerülhetetlenül antiszemitizmusnak vélhetnék.

Summers logikája azt sugallja, hogy az izraeli állam tevékenységének mindennemű nyilvános tiltakozás nélkül kell folynia, mivel az ilyen tiltakozás, ha maga nem is antiszemita, de antiszemitizmusnak értelmezhető. Bár minden antiszemitizmussal kötelességünk szembeszállni, itt láthatóan egy sor fogalmi zavar van azzal kapcsolatosan, hogy milyen formában, jelentkezik az antiszemitizmus. Amennyiben az antiszemitizmus vádját arra használják, hogy minden áron védelmezzék Izraelt, ezzel ez a fogalom erőteljesesen felhígul, és elveszíti hatóerejét azon eseteknél is, ahol valóban diszkriminálják a zsidókat – amikor atrocitásokat követnek el zsinagógák ellen, amikor náci zászlókat lobogtatnak, vagy antiszemita szervezeteket propagálnak.

Summers nem árulja el, hogy a leépítési kampányok, vagy a nyilvános tiltakozás egyéb formái mitől antiszemiták. Megítélése szerint az antiszemitizmus bizonyos formái visszamenőleg válnak azzá, ami azt jelenti, hogy semmi olyat nem lehet mondani vagy tenni, amit majd később mások antiszemitizmusnak vélhetnek. De mi van, ha ezek a „mások” pl. tévednek? Ha bizonyos dolgok visszamenőleg válhatnak antiszemitizmussá, milyen legitim tiltakozási forma marad az állammal szemben a lakosság vagy bárki más számára? Ha azt mondjuk, hogy ahányszor valaki kimondja azt a szót, hogy „Izrael”, úgy érti, hogy „zsidó” akkor eleve kizárjuk azt a lehetőséget, hogy ténylegesen úgy érti, hogy „Izrael”. Ha viszont különbséget teszünk az antiszemitizmus és Izrael állam között, fel- és elismerve, hogy az utóbbi esetenként nagyon is nyugtalanító cselekedetet hajt végre, akkor van rá esély, hogy felismerjük, a világ zsidósága nem azonos Izraellel, sőt maguk az izraeli állampolgárok sem mindig vélik úgy, hogy azonosak az állammal.

(folyt. köv.)

Eredeti megjelenés: London Review of Books Vol. 25 No. 16. Augusztus 21.

A cikkel vagy az oldallal kapcsolatos megjegyzéseket és ötleteket az
info[kukac]pilpul.net címre várunk. Nagyon.