Magyar, zsidó: két jó barát

Az eltűnt pilpul nyomában

(dokumentum)

A Pilpul olvasói számára egy dokumentumot teszek itt közzé. Sajnos nem egy pilpul, hanem épp ellenkezőleg: egy elmaradt, lehetetlenné tett vita jegyzőkönyvét. Egy magyar (magyar–zsidó) krónikát, 2007 elejéről – amelyben csak annyi a rendhagyó, hogy nem száz év múlva kívánja felidézni egy történelmi korszak paramétereit, hanem saját jelenidejében. Amikor ez az idő még nem merevedett-távolodott, tőlünk függetlenné (le)váló történelemmé. Tehát saját korával szeretné szembesíteni, mintegy kívülről, azt, ami majd egykor történelemmé kristályosodik ki belőle. Tabuk, vitamechanizmusok, jellemző magatartásformák, probléma–megoldások sémáit. Egyfajta jelentés a demokrácia, a szólás- ill. diskurzus szabadság állapotáról. Minősítését dehogy is befolyásolnám. Csak annyit bocsátok előre, halk figyelmeztetéssel – hogy a történelmünkben viselt szerepünkért a felelősség kérdését, ugyan életünk után kérik számon, de azt mégis most, jelenidőben csináljuk, alakítjuk.

Kőbányai János

Magyar, zsidó: két jó barát – Ady Endre: Egy keresztvetés története; Avigdor Hameiri: A daloló máglya (könyv)

A Múlt és Jövô kiadó nagyszabású vállalkozásba kezdett, egy olyan sorozatot kíván elindítani Múlt és Jövô Klasszikusok cím alatt, amelyben összegyûjti a magyar-zsidó viszonynak a nagyjából a jogi emancipációval, 1867-tel kezdôdô történetét. Elsôként egy párkötetet dobtak piacra, melyekrôl úgy gondolja a kiadó, hogy reprezentatív érvényûek a magyar zsidóság története szempontjából. A szépirodalom most történeti folyamatok illusztrációja.

Az Ady-mitológia

Az Ady-kötet elsô novellái Biblia-parafrázisok, viszontláthatjuk bennük az Ady-mitológia majd minden elemét, az Élet, a Sors, a Kelet mind megjelennek. Az elsô és a második novella egyaránt a Jézus-történet egy-egy alternatíváját gondolja el. Az elsô Júdás sorsát tágítja idôtlen és különösebb izgalmat már csak ezért sem kínáló példázattá: soha nem a Jézusok, mindig a Júdások járnak jól, a Megváltókat mindig megfeszítjük, de a földi perc-emberkék nem érvényteleníthetik a megváltó tettet. A másik szöveg érdekes és szép, a Hegyi beszéd parafrázisával egyfajta kortárs nietzscheánus kritikust képzel az I. század Galileájába, de jelzi, hogy Jézusban és a novella fiktív hôsében közös a szenvedély, a mánia, a feltétlen és aszketikus elkötelezettség, majdnem mindegy, hogy a vér és arany vagy az Isten iránt. A vér és arany szerelmese is aszkéta, mert mindenrôl lemond, hogy kizárólagos szenvedélyét kielégítse. Pogány monoteista. Az írás erôsen emlékeztet az egyik legszebb Ady-versre, a Júdás és Jézus-ra. A további Biblia-parafrázisok voltaképpen az örök történetek aktualizációi, az utolsóból már politikai parabolát csinál az apostolokat részben társadalmi forradalmároknak mutató aktualizáló késztetés.

Ady tárcanovelláinak „zsidóképe” többnyire sztereotip, mert a zsidó is mitologikus karaktert kap szövegeiben, erôteljes kulturális jelentést – szimbólummá válik. „Kicsiny, szeplôs, vékonypénzû legény", vagy izgalmas, fülledt, Kelet titkait hordozó zsidó lány. A novellák szüzséje is meglehetôsen gyakran ismétlôdik: a tapasztalatlan, a gettóból, pogromokból érkezô, szegény, vonzó, titokzatos zsidó lányt elcsábítja egy üresfejû, többnyire magyar úrfi; a frissen asszimilálódott, esetleg kikeresztelkedett, földbirtokot, politikai befolyást szerzett zsidó idegenül, parvenüként mozog új környezetében, ellenszenves vagy szánalomra méltó módon viselkedik – nagyjából ennyi. A novellákban ezért nem érdemes karaktereket, motivációt, plaszticitást keresni, Adynak nem karakterei, hanem szimbólumai vannak. Sajnos elég gyakran elôfordul, hogy a karakterek és fordulatok helyére nem erôs, láttató szimbólumok, hanem klisék kerülnek, néha különösen elviselhetetlen nyelvi klisék. „Májusvég volt. A kertben virágok illatoztak. Csodálatos holdas éjjel volt. Tizenegy óra. Csönd mindenütt. Kleopátra fölkelt az ágyából... Az illat, a késô tavaszéji levegô mámorítóan ömlött a szobába.”

Ady híres programadó tanulmányában, a Korrobori ban is hû marad sajátos, mitologikus látásmódjához; hisz valamilyen zsidó faji lényegben, hasznosnak tartja, ha keveredik a magyar faj faji tulajdonságaival, de ebbôl az esszencialista típusú filoszemita alapállásból többfelé is vezet út. Az ô Jászival közös útjuk is folytatódik (a Szép Szó folyóirat körül például), de Szabó Dezsôn keresztül a legrosszabb Németh Lászlóhoz is nyílik innen ösvény. Ahhoz a Némethhez, akinek hírhedt mondata szerint egy „helyére szorított zsidóságra” van szüksége a magyar fennmaradásnak, valamint arra, hogy a magyar „vér” és faji lényeg maradjon domináns. És Németh László késôbb, a Kisebbségben lapjain már azt tekinti Szabó Dezsô legnagyobb érdemének, hogy úgy folytatta a magyar progresszió hagyományát, hogy felmondta a Korroborit, vagyis a magyar progressziót valóban magyarrá tette. Ezeket a problémákat jelzi a Nyugat-korszak egyik nagy kutatója, Komlós Aladár is, politikai céljai miatt – Adyt mint hivatkozási alapot megtartani, visszaperelni a szélsôjobbtól –, talán kissé szépítve a kötet függelékében közölt nagyszerû írásában.

Judeomán Móricka

Olvasgatva ezeket a novellákat, óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés, hogy mégis mi indokolja azt, hogy „zsidó történetekként” gyûjtsünk össze Ady-írásokat, pusztán mert bibliai, akár újszövetségi tárgyúak, ráadásul egy kálvinista, bibliás ember tollából. Egy figura bolondokházi élményeit meséli Schwartzról, szintén zenész, megint rólunk van szó. Leának hívnak egy nôt, újabb zsidó. Ha egy papról kiderül, hogy számos jó tulajdonsága mellett az antiszemitizmustól is undorodik, akkor története menthetetlenül zsidó történetté válik. A kötet összeállítója, Kôbányai János amolyan judeomán Móricka: mindenrôl a zsidók jutnak eszébe.

Nem maradhatott ki az „Új magyar Sion” visszatekintô krónikája sem, a Margita élni akar címû verses regény, „politika és szerelem” gyönyörû, közös története. „Hungária s Margita majdnem egyek” benne. Közös a történetük, hiszen Adynak minden szimbóluma ugyanarra mutat. Már Lukács György megírta csodálatos korai tanulmányában, hogy Ady par excellence misztikus költô, lírájában minden egy és minden vallás: „Most minden-minden imává vált”, vallja a költô maga is. Ez teremti Lukács szerint az Ady-versek mitológiáját, szimbolizmusát. Mert itt a forradalom is legfeljebb ha vallás lehet. „Ha Gorkij szocialista lesz: egy nagy vágyódás kap egész teljesülést; ha Shaw – egy gondolkodó levonja társadalomfilozófiájának minden konzekvenciáját. Ady Endre szocializmusa: vallás.”

És a reménytelen harcok, az eltékozolt, felesleges életek elbeszélésének legadekvátabb formája éppen a byroni–puskini verses regény. Nincs forradalom, nincs élet, nincs valódi találkozás, a szereplôk beteljesületlen hitek, délibábok hôsei: „És nem is fontos, sôt hûbeleség, / Mi regényünknek sora, módja, rendje: / Valakinek késôn visszaköszön / A rövidlátó, szegény Ady Endre” – utal a szöveg Arany László mûvére (A délibábok hôse). Nem mozdul semmi a lápon, holt erdôk és ó nádasok közt, s egy kacagó szél suhan el a nagy ugar felett. Ezért, hogy nincs íve, cselekménye a történetnek, s nincsenek karakterek sem benne, hiszen nem lettek végül semmivé, nem lettek azzá, amivé lenniük kellett volna. Maradt a visszanézés mindarra, ami végül nem történt meg: „forró szomjakban emlék”.

Cionista Királyhegyi

Az Ady-kötet párdarabjában Avigdor Hameiri már Izraelben, de magyarul, az Új Kelet címû magyar nyelvû izraeli újság számára írott, befejezetlen önéletrajzát olvashatjuk elôször. Az élettörténetben csak a kamaszkor végéig jutunk el, az ortodox vallásos, kárpátaljai környezetbôl érkezô szerzô cionista öntudatra ébredésének folyamatát követhetjük végig. A folytatásos újságközlés aligha tett jót az írásnak – szétesô anekdotafüzér lett belôle, néhány lírai mondat és kép (például a címadó daloló máglyáé, melyet alighanem a szöveget strukturáló motívumnak szánhatott a szerzô, csak útközben el-elfeledkezett róla, és mikor észbe kapott, gyorsan elôrángatta, akár kellett, akár nem).

Az írást hangnemében végtelen távolság választja el az önéletírás rousseau-i hagyományától; az önvizsgálat, szembenézés, kétely vagy reflexió szikráját sem leljük benne, kedélyes önelégültséggel, néha kissé agresszív öntudattal számol be a szerzô gyermek- és kamaszéveirôl, az ügyrôl – aktivizmusa nem viseli a merengést. Mûvelt, intelligens, szellemes, sok tekintetben informatív csevegés, egy kicsit fakó, cionista Királyhegyi Pál mûve.

Az önéletrajzot Hameiri Ady-tanulmánya követi, amelyben Ady metrikai rendetlenségeit, extravaganciáit biblikus formákra kísérli meg visszavezetni. Utána olvashatjuk Hameiri saját verseit. Konvencionális képekkel telezsúfolt didaktikus költemény mindahány, egy ügyes rímelô jelentéktelen szecessziós versikéi. „Az ég peremének pírján tükrözôdik / a boldogság álma, mely oda varázslott, / Hogy ott mosolyogjon idôtlen-idôkig”, mondjuk ez azért a legkínosabb strófák közül való. Az effajta megszólalás adys modorosságokkal keveredik, valamint szentimentális honfibúval: „mert zsidó a szívünk és nem tudunk mást, mint / Áldani, áldani, s csókolni a sírig”. Hameiri, aki fiatalon, Ady hatása alatt Magyarországon héber verseket kezd el írni, majd Palesztinába vándorol, és ha nem is mûvének, de figurájának jelentôsége folytán fontos szerepet tölt be a késôbbi Izrael irodalmának genezisében, egészen érdekes kultúrszociológiai jelenség, de ettôl még nem jelentôs író. Ez a könyv legalábbis nem mutatja annak.

A kötetben olvashatunk még egy tanulmányt Hameirirôl Alon Rahamimov tollából, aki szerint: „Hameiri mai megítélése abban összegezhetô, hogy a modernizmus szálláscsinálójaként az elôfutár szerepét töltötte be, míg ô maga kevés valódi értéket hozott létre.” Rahamimov történeti következtetések levonását kísérli meg Hameiri izgalmas életútját elemezve, nemzeti identitásának összetettségét, esetenként ellentmondásosságát veszi szemügyre egy feltehetôen nagyobb tanulmány részeként, amiben az Osztrák–Magyar Monarchia (persze erôteljesen tagolt, heterogén) zsidóságának viszonyát vizsgálja a dinasztiához és a Monarchiához. Az írás fordítása szörnyû: „Valamint azonosulás az állammal, amely összefüggô kérdéssorozatot jelent és ennek megfelelôen környezetfüggô és korlátolt.” Más példa: „Egy adott helységnév használata a történelmi folyamat során automatikusan egy késôbbi korszakot helyez elôtérbe, míg az elôzô korszakok jelentôségét csökkenti.” Ez a metodológiai megjegyzés – már ha fontos, hogy bármi értelme legyen – alighanem a történetírásra vonatkozik, tehát arra, ha egy helységnevet nem a leírt korszakban használatos nevén tárgyaltak. A szöveg tele van alany-állítmány egyeztetési hibákkal is, némely mondatnak alig-alig lehet kihüvelyezni az értelmét – csak a legnagyobb erôfeszítéssel követhetô.

Az utószót író Kôbányai szövege sem adja meg magát könnyen. Egy szöveg, tudósít Kôbányai , „a könyv szó/fogalom egyik lényeges elemének hiánya folytán (nem kapható a könyvesboltban) nehezen juthat el az olvasó kezébe”. Ez a mondat/gondolat, amely egy ilyen egyszerû dolgot/helyzetet ilyen körülményesen/nyakatekerten mond el, a fontoskodó semmitmondás iskolapéldája. Kôbányait egyébként megihlette Ady, olyanokat ír, hogy „a zsenisors-csúcs villámfénye”, „frigy-narratíva gyúanyaga” és még számos ilyenfajta képzavart. De nem ez a legnagyobb baj, sôt nem is a válogatást életre hívó paranoid világérzékelés, amely elhiteti, hogy minden bokor mögött zsidóügyek lapulnak. Zsidó íróelôdeinek Adyra tett hatásával maga a költô is tisztában van Kôbányai szerint, jelzi is ezt, „hol hódoló elismeréssel, hol szintén a hatást csak megerôsítô kicsinyléssel”. Mondhat, amit akar, mi azért tudjuk, amit tudunk. Ha hódol, megtörten vall, ha kicsinyel, csökönyösen tagad. O. K., csak mire kell még itt Ady?

Németh László útján

Az igazi baj azonban az, hogy Kôbányai János értelmezése is a már említett Németh László-i úton indul el. A szerzô két lovat kíván egyszerre megülni. Egyrészt a magyar és a magyar zsidó történelem aranylapjaira rögzíteni, hogy milyen fontos szerepet játszott a magyar zsidóság a magyar kulturális modernitás mecénásaként, közönségeként; másrészt ugyanakkor ugyanennek az asszimilálódott zsidó tömegnek a választásait „hazugságként” bélyegezni meg és azt állítani, hogy kutyából nem lesz szalonna, zsidóból – akárhogy is akarja – nem lesz magyar. Nem, nem, soha. Ady személye Kôbányai szerint alighanem a magyar nemzeti lényeg manifesztációja, így az ô személyes hajlamai, idegenkedése, antiszemita késztetései életmûve jobb és nagyobb részének ellenében bizonyítják be nekünk a fentebbi igazságot arról, hogy a két elem, a zsidó és magyar lényegiség nem alkothat vegyületet. Ady és Hatvany Lajos személyes kapcsolatának feszültségeibôl egyenesen következik, hogy „a Korrobori-frigy emberileg nem élhetô”. Hogy Ady nem veszi feleségül a zsidó Dénes Zsófiát, az „baljóslatú” és „szimbólumérvényû” Kôbányai szerint. Ady nem veszi el Dénes Zsófiát, ez világosan mutatja, hogy az asszimiláció nem lehetséges. Világos, nem? Kôbányai érvmenete logikai konzisztenciáját tekintve leginkább még A kopasz énekesnô dialógusaival tart rokonságot. De a baj ismét nem ez, hanem tézisének sötét bornírtsága.

Vér nem válik vízzé, az ôszinteség ennek bevallása, választásaink hazugságok, és feladatunk annak lenni, amivé e végsô instancia, a vér tesz bennünket. Kôbányai egy helyütt – árulkodóan – szinonimaként említi az eredetet és az azonosságot. Ô is felmondja a Korroborit, miközben igényt tart arra, hogy zsidóként lehessen büszke egy asszimilált réteg kulturális teljesítményére. Kôbányai az identitásválasztás szabadsága ellen tör lándzsát, és ehhez használja fel Adyt és Hameirit.

„Hameiri gondolkodása, partnerséget kínáló gesztusrendszere a cionista világnézeten alapult. Ez nem aknásította el a zsidó és nem zsidó együttélés lehetôségeit, mert igaz paraméterekbôl indult ki. Abból, hogy zsidó és magyar két külön entitás.” Minden zsidó és minden magyar egyforma tehát a lelke legmélyén, a faji esszencia megnyilvánulása. Én, bár azt hiszem, hogy Kôbányainak egy szavával sem értek egyet, valahol mélyen, ösztönösen, ugyanilyen sematikus és voluntarista módon gondolkodom, csak jól elfojtottam. Másokkal együtt. És itt akkor álljunk is meg a szerzô gondolatainak követésében, mielôtt még elragadtatnánk magunkat.

Múlt és Jövô, 2006, 276, illetve 377 oldal, mindkettô 2950 Ft

Vári György

Kôbányai János:

Egy szegény judeománmóricka panaszai, 2007 elején

Hát már ez is. A judeománmórickázás. (Mancs….) Amely utánam ért a mormoló nagy tenger túloldalán. A hullámtaraj csúcsán a vicsorgó Stürmer-karikatúra – s rajta a magam arcvonása. Választásom (emigráció) utólagos igazolása sem vigasztal: nincs helyem, ahol osztályrészem a lejudeománmórickázás . Ha konfliktusosan is, magaménak tudhattam a magyar kultúrát. Leginkább a munkám révén, amelynek során el kezdtem összegyûjteni, mi mindent alkottunk itt 50-60 év alatt – sietôsen, az idegekben megsejtve a rendelkezésre álló kurta idôt. S mi vezetett a kiszántáshoz? Az eredôkrôl még a fosszílialétezéshez is tudni kell. Nem beszélve a holokauszt után született nemzedék ismereteirôl, akik készen kaptak egy történelmi, kulturális állapotot, amely „elfojtva” tombol, remeg, s idônként pusztító szennyes láváival föl-föltör létezésük alatt. Nem a fiatalember kényszeres „elfojtása” a probléma, hanem a közeg, amely ezt elôidézi, hatványozza, sôt: bátorítja a betegsége terjedését. Hiszen kórtörténete könyvkritika álarcában jelent meg, kulturális fórumon.

A kórismérvet nem én állapítottam meg. „Én, bár azt hiszem, hogy Kôbányainak egy szavával sem értek egyet, valahol mélyen, ösztönösen, ugyanilyen sematikus és voluntarista módon gondolkodom, csak jól elfojtottam. Másokkal együtt.” A zsidó azonossággal foglalkozó terepmunkásként (szerzô, szerkesztô) ritkán találkoztam ilyen hiteles önfeltárulkozással. Akár büszke is lehetnék a gyûlölet primér kilövelléseire, amely mint közismert, rokon a vele ellentétes érzelemmel. E bensô küzdelemtôl terhes vallomás arról tudósít, hogy álláspontommal, munkálkodásommal befolyást gyakorlok. S ez folyamatos konfliktus-tényezô. És ezért megszüntetendô, ez is igaz, sajna. Lejudeománmórickázni szerzô, az azt közlô fórum, s hinterlandja részérôl: a tárgy mágikus-szimbolikus eliminálásával egyenlô. (Talán idetartozik – nagy dicsôség –, elsô írását én közöltem, egy diákfolyóiratban olvasott cikkére felfigyelve. S hogy darab ideje más fórumokon rendszeresen ki-kirohangat ellenem.)

A húsz év alatt, míg a Múlt és Jövôt, ezt a címében is „zsidó kulturális” folyóiratot szerkesztem, volt részem zsidó fiatalemberek lelkes jelentkezéseiben, s majd hamari elpárolgásukban – amikor leesett a tantusz, hogy szereplésük karrierjükbe kerülhet. Nem volt könnyû maguknak bevallaniuk – mivel az írói szerep interiorizálásához hozzátartozik, egyfajta hûség. (Volt, aki ôszintén megvallotta távozása okát, s aki csak felszívódott, lábjegyzet szintjén is eltüntetve botlása nyomait.) Nem szeretném, ha tapasztalataim erkölcsi fölényt vagy lenézést sejtetnének. Nincs jogom rá. Jómagam egyszer más témákkal belekóstoltam némi sikerbe – ez minden fiatal ember vágya. (Hiányát csak Kertész Imre tudta kibírni egy életen keresztül: e hajlíthatatlan teljesítményéért ajándékozta meg Isten, mint Jóbot, egyetlen sikerrel: a legnagyobbal.) A hajdani élmény a judeománmórickával sem lerombolható: már az enyém volt – ahogy a nôtelen magányban is vigasztal az egyszer megélt szerelem. Megvetésem a szellemi környezetnek szól, amely minden hangzatos (s inkább napi politikai érdekeltségû) (ál)filoszemitasága ellenére sem engedi egy fiatalember számára, hogy magát zsidóként választva érvényesüljön. (Nem a fröccsöntés, de az irodalom területén.) Ez a közeg tiltja az önként adódó választást, hogy aki zsidónak születik, az ebbôl az azonosságból építkezzen. És nem a sorstalanságból – belôle pozitívumot fölhozni csak emberfeletti erô képes. (A Gályanapló olvasója [jómagam elsô olvasója, hiszen közlése a Múlt és Jövôben indult] persze tudja, hogy ez is milyen traumák, depressziók viaskodásán keresztül volt csak lehetséges, nyugodtabb, mert a szocializmus lefagyasztotta-zsibbasztotta idôkben.)

A nem kivételes tehetségek számára a gerincnek, a tudatnak ebben a Stürmer-projekció révén is föltárt helyzetben meg kell roppannia. Meg kell betegednie. (Az egyetlen fiatal, s tehetségét folyamatosan megtartó író e nemzedékbôl, Röhrig Géza, nem véletlen, szintén emigrációban él.) S bizonyára ez lett volna a magam sors(talanság)a is – ha szerencsésebb idôbe vetettségem nem nyújt vékonyabb, de mégis azonosságformáló élményeket: enyhe rendszerellenességet, vagy a beat virágos, népfrontos forradalmát – életre szóló védettséget nyújtva.

A lejudeomórickázás célpontja a nézet, amelyet magam is osztok (nem én dolgoztam ki, nem én fedeztem fel), hogy létezik zsidó irodalom. (Igazoló idézetek sorát vethetném itt be Komlós Aladártól Schöpflin Aladárig, Móricz Zsigmondtól Komor Andrásig, és bizony Németh Lászlóig, akinek a mások megcsócsálása nyomán történt interpretálását visszautasítom – a Mancs szerkesztôje helyett is . (Ha csak antiszemitizmusuk alapján ítélnénk meg szerzôket, hínáros vizekre eveznénk.) Ne létezne cigány, erdélyi, felvidéki, vajdasági vagy éppen protestáns vagy katolikus irodalom? A hordozó nyelv olyan médium, amely a legkülönbözôbb azonosságokat fejezi ki – éppen ettôl a sokféle színtôl, azonosságtól lesz a nyelv, egy nép kultúrája gazdag. Az egymással nem azonos azonosságok egyenrangúak. S ha e színeket, tulajdonságokat leírjuk és meghatározzuk, tudásunk lesz nivelláltabb. Ez a tudás soha nem szolgálhatja a kirekesztést. Ha erre kívánnák fölhasználni – még az sem kérdôjelezheti meg azt a történeti igazságot, amit egy-egy azonosság (entitás) narratívája hordoz. Nem kell félni tôle. Aki fél, nem szabad. Szabadsághiányosan bajos részt venni a szellemi életben.

Irodalmat, bármilyen más társadalmi jelenséget zsidó vagy zsidó és nem zsidó együttélés szempontjából vizsgálni legitim. Különösen a holokauszt után, mely éppen eme együttélés konfliktusai következményeként pusztította el az európai zsidóságot. A világon körülbelül háromezer egyetemi kutatóhely, múzeum, intézet foglalkozik a judeománmórickai tevékenységgel. Elismerem: Magyarország – a „holokauszt földje” – szánalmasan hátul áll a szembenézésben (ellentétben pl. Németországgal). Még egy köztéri emlékmû sem nevezte meg pontosan az áldozatokat. Ezért nehéz egy épkézláb mondatot, netán gondolatot megfogalmazni a történetrôl, amely Ady élete végén – zsenialitása meg is jósolta – fordult az auschwitzi rámpák irányába.

Nem szívesen foglalkozom a Mancs hasábjain „elfojtástól” váladékozó kis lélekkel.Inkább fájdalommal tölt el a vergôdés – amely Ady korában legalább tánc volt. Hiszen ô is abból az entitásból való, amibôl én – bármilyen nehéz vállalni, akár nagyobb formátumú képviselôit, például egy Aczél Györgyöt. (A zsidónak legalább olyan karakteres képviselôjét, mint a lubovicsi rebét.) Mindennek ellenére: csúnya hazudni. Csúnya, én szégyellem magam érte. Mivel egy kórtörténet „szabad gondolatok jegyzékérôl” van igazából szó: az idézeteket, hivatkozásokat az elfojtás, a betegség bonyolult elemzése helyezhetné igaz kontextusukba. A betegség a fogalmi olvasás képességét támadja meg. Mivel mégis könyvkritikát alakoskodva került nyilvánosságra, büntetôjogi felelôsségem tudatában kell kijelentenem: Nincs írásomnak egyetlen olyan szemantikai interpretálhatósága, amely a zsidóságot vér vagy a faj fogalmain keresztül írja le. Ez Vári félelmei projekciója. (Lehet az aktuális közéletnek, a keserves emlékû Árpád-sávoknak is szerepük van benne, de ezért nem vagyok felelôs.) Apró példa a lejárató idézetek sorából, mely azt veti például szememre, hogy mert Ady nem vette el Dénes Zsófiát, ebbôl messzemenô következtetésekre ragadtatom magam. Ezt nem olvashatta nálam és sehol máshol. Köztudomásúan Dénes Zsófia torpant meg a házasságtól, ahogy egy zsidó nô sem vállalta teljesen a költôt – az elsô diákszerelem Zsókától Lédáig. Csinszka pedig – mint ezt bôségesen idéztem levelei alapján – antiszemita volt. (Tényeket érdemes elemezni, ellentétben a tényeget légnemûsítô „mítoszokkal” és „szimbólumokkal”, amelyekkel a tényekkel szembesülni gyáva operál.) Így ugyebár már egészen más a leányzó, és az ábrázolni kívánt konfliktus, fekvése. (Mint azt szintén e könyvrôl írt tartalmas recenziójában, az És-ben, Kálmán C. György felvetette, a nevezetes Mihályi Rozália csókja elbeszélés a gyûjteménybe illene, mert Ady a vérbaja forrását egy zsidó újságírónak tulajdonította. Csupán mondat az elbeszélésben, de egész szemléletét megvilágítja.) A ferdítés-eltolás sorozaton belül is visszataszító az azon belül törtetô tekintélytisztelet. Adyval nehezen boldogul, de nincs más választása: muszáj lesztereotipozza. Pedig a novellák (és ez objektív tény) a legkülönbözôbb érzelmi skálán és megközelítési lehetôségek között mozognak. A lehet, sztereotip ironikus leleplezéstôl, ahogy a dzsentriskedô zsidót ábrázolta (ezt kora sok írója megtette: zsidók és nem zsidók egyaránt, noha más hangsúlyokkal) – a megrendítô azonosulásig, amely a Bélyeges sereg et szülte. (Még azzal a novellával sem tesz kivételt, amely Révész Béla tanúsága szerint a Bélyeges sereg epikai elôzménye volt. Mely vers, ezt izraeli tapasztalataim is tanúsítják, mai is egyedüli vigasz a kiszántottak számára – a föl nem állított emlékmû helyett.) Még leleplezôbb az utalás Komlós Aladár „nagyszerû” tanulmányára: Ha idézi az esszé provokatív címét – Fajvédô volt-e Ady Endre? –, ugyancsak leleplezôdik, mert ô is a zsidósággal való kapcsolata alapján elemezte Adyt. Komlós Aladárt emlegetni amúgy is anakronisztikus. Ô dolgozta ki a zsidó irodalom tipologiáját (lásd Magyar Zsidó Szellemtörténet a reformkortól a holokausztig). A zsidó irodalom szervezôje volt, interjúsorozatot készített zsidó és nem zsidó írókkal a „zsidó kérdésrôl”. A Magyar zsidó lexikon irodalmi részét, másokkal együtt, ô írta, s szerkesztette a Száz év zsidó magyar költôi összeállítást. Vajon Vári olvasta a Margita élni akar címû, s minden összkiadásban szereplô (s valóban, irodalomtörténetünkben nem elemzett) poémát? Hiszen Ady az expozícióban leszögezte: „Ennyi zavar, vágy, indulat, zsidó / Nem tombolt soha semmiféle népben / S tán megkímélem hitességünktôl énünk: / Meg kell íródjék ez a mi regényünk. / A zsidó-bolyt pedig megbolygatom / De csak kettönk kedvéért egyenlôre, / Nem vagyok gróf, pap, léha vagy zsidó, / Ügyes, vagy seftes: hát nem félek tôle.” Maga a poéma csak úgy hemzseg a zsidó jelzôtôl. Király István Ady-monográfiája így jellemzi: „Mindig szívesen látták Adyt Vésziék a maguk dunavarsányi nyaralójukban, »türelmesek, jó szeretôk« voltak hozzá, de maradéktalanul sohasem fogadták be. Mindig maradt abból a csöndes lenézésbôl, gúnyból valami, amivel a nagypolgári gôg nézett a költô nehezen oldódó, gátlásos, esetlen vidékiességére, s amelyet a Margita élni akar késôbbi hôsnôje, az Adytól éveken át reménytelenül szeretett s csodált Vészi Margit így jegyzett fel 1904-es párizsi naplójában: »Mi folyton csúfoltuk, mert nem ismerte ki magát a városban, nem talált haza, nem tudott rendesen franciául még ennyi hónap után sem.« S maga Ady is érezte ezt a határt vonó gúnyt és idegességet. Csöppet sem véletlen, hogy nem csak A fekete zongora született a dunavarsányi Vészi nyaralóban, innen datálódott egy olyan kétértelmû, antiszemita ízeket magán hordó vers is, mint a Zikzene, zakzene, satöbbi vagy az új nemesekrôl szóló, torzult, részeg cikk: a Magyar nemesség.”

Avigdor Hameirit a kutya sem ismeri, s ezért bátran írhat róla bármit. (Az új héber irodalomnak Bialikon, Csernikovszkin kívül a harmadik klasszikusa. A produkciója, hogy valaki részt vett, nem csak itt született, a magyar kultúrában, s majd egy másikban vált klasszikussá: páratlan a magyar irodalom történetében.Ezenkívül az Ember tragédiáját, valamint kötetnyi Ady-, Petôfi-, Kosztolányi-verset fordított a Biblia nyelvére, és Jókai-, Molnár Ferenc-, Karinthy-prózát.) Az ún. politikai korrektség nevében nem cáfolhatom az ún. „véleményt”, csak az elôbbiek ismeretében kérhetem az olvasót, kezelje fenntartással Vári információit. (Az viszont objektív tény, hogy a visszaemlékezés egy sereg új Adyval kapcsolatos adatot tartalmaz, nem különben Jókairól és Sík Sándorról. Ady büszke volt a róla írt tanulmányára – hasonló szellemben emlékszik Ady Lajos is.)

Azonban a judeománmóricka végzetes tette, sôt: bûne: „Fölmondja a Korroborit.”

Lehet-e ezt az Ady-írás ismeretében? Ô ugyanis a Korrobori tánc metaforáját egy mindkét fél számára megalázó kapcsolat jellemzéséül használta, s az abbahagyására szólított fel. Egy olyan új „megszüntetve megôrzô” nép megteremtésében látta a magyarság fönnmaradását, mint a rómaiakból és a velük keveredô barbárokból kialakult olaszé, mely példával cikkét indította.

S ha mégis lehetne ilyen olvasat? Én mondtam fel ezt az (alantasnak megérzékített) viszonyt? A bizony Ady által is „hazugnak” tartott társastánc édelgést? Én, a zsidó? Zsidók követték el a holokausztot? (Ez írt könyvet Kertész Imrérôl? Nem olvastam, csak azt a hücpe jegyzetét az És-ben, mely a Sorstalanság írója szemére hányta, hogy egy könyv kivételével, s ez nem az övé volt, badarságnak tartja a róla írottakat.)

*

Én is szerettem volna egészségesen élni. Hiszen Vári és közege egészségével a magamé is oly végzetesen össze van (volt?) kötve. A betegség nem múlik el kiváltó oka nélkül. Nehéz elhinni a Mancs szerkesztôjérôl, hogy ne ismerné Ady Endre mûveit. S mindazokról, akik ezt a szerencsétlen fiatalembert a meghasonlásba taszították – a feltételrendszer megalkotásával, amelynek ilyen szerencsétlenül próbált megfelelni.

Lehetséges a gyógyulás útjára lépni a fantom-projekciókkal hadakozás helyett? Felelôséggel erre nem adható válasz. Marad a gyógyító távolságból lenézés a judeománmórickázás pengesekély mélyébe – ahol oly törvényszerû a megbetegedés.

Jeruzsálem (judeománmórickák örök fôvárosa) 2007. febr. 6.

Tisztelt Kôbányai úr,

cikkét sajnos lapunk nem közli. A kritikai rovatban megbírált mûvek alkotóinak válasza rendesen az olvasói levelek rovatban kap helyet. A kivétel ritka, mint a fehér holló. Az Ön cikke bizonyosan nem az. Nem csak csapnivaló színvonalú, de szinte kizárólag ad hominem érveléseket tartalmaz, mi több, súlyosan becsületsértô, mi több, megítélésem szerint a szigorúan védett személyes adatokkal történô visszaélés tényállását megvalósító kitételeket. Hogy mást ne mondjak, ha megjelenik a lapban egy olyan vélemény, ami a Narancsot a Der Stürmerhez hasonlítja, saját magunkat lennék kénytelen beperelni jó hírnév megsértéséért.

Elhatározásom megmásíthatatlan, és nem kívánok Önnel vitatkozni, levelezni sem. Kérem, erre a levélre csak abban az esetben válaszoljon, ha a cikkének második felében fellelhetô, érdemi ellenvetésnek tûnô megjegyzéseit az olvasói levél rovatban kívánja viszontlátni. Ez ellen nincs, nem is lehet kifogásom, ám tudnia kell azt is, hogy a szerkesztôség fenntartja magának a jogot az olvasói levelek szerkesztésére és rövidítésére, anélkül, hogy ezekrôl az olvasói levél szerzôjét tájékoztatná.

Üdvözlettel
Bojtár B. Endre

Tisztelt fôszerkesztô úr!

Teljesen igaza van. A Judeomán Móricka és lapja állítása, amely szerint írásaim a vér és a faj fogalmával hozták kapcsolatban a zsidó irodalmat – valójában peres útra tartozik.

Erre magam is gondoltam – de mégis az intellektuális utat tartottam volna célravezetônek, ahol a másik fél is kifejtheti az álláspontját. Mert azért a tárgyalóterem mégsem az a nyilvánosság, ahol a jogsértés elhangzott. S abban is igaza lehet, hogy fölösleges volt a cikkemet megírni, s nem azonnal ügyvédhez* fordulni, hiszen cenzurális gyakorlatáról már korábban meggyôzôdhettem.

Hasonló hitelrontás esetében az És ellen nyertem már pert, mely messze nem használt ilyen durva kitételeket. Rendben. Legyen jogorvoslat. Levele már a folyamat elsô mozzanata.

Legyen egészséges!

Kôbányai János

* Melléklet

a jogi képviselőmnek elküldött szövegelemzésből

1. A Mancs szóban forgó  közleményének címe: parafrázis " Lengyel magyar /két jóbarát/ Együtt harcol s együtt issza borát c. közismert versikére. Ez az utalás a holokauszt kigúnyolása. Ugyanis a magyar és a zsidó kapcsolatnak: közismerten enyhén szólva más lett lett a vége, mint a magyar-lengyelnek. (És az eleje sem volt úgy.) Joggal kell sérti azokat a magyarokat, akik szembe kívánnak nézni a holocausttal – akiknek terhes, fájó ez a történelmi örökség.

2. Ki kell emelni az elején, hogy a szöveg egésze tartalmaz két alap torzítást – ami a személyes és kiadói vonatkozásban fölerősíti a hitel rontást.

a. Vári György úgy kezeli a magyar és zsidó viszonyt – amelynek bemutatására vállalkozott a Múlt és Jövő Klasszikusok könyvsorozat – mintha nem történt volna meg a holokauszt. Ugyanis azok a vádak, állítások, amelyeket aztán mint szerzőre és kiadóra szór (az az asszimiláció, az identitás választás vonatkozásában) egész mást jelentenek, ha ez az esemény megtörtént, mintha nem történt meg. Ezért  a Magyar Narancs közleménye burkolt holocaust tagadás is – mert én a sorozatot a holokauszt megtörténte után adtam ki, annak ismeretében, annak gyökereit keresve. Ugyanez érvényes az írásaimra is. Nem különben Avigdor Hameiriére is, aki önéletrajzát (erre utalva is) az ötvenes években, a vég ismeretében írta.

b. A cikken végig vonul Ady Endre Korrobori c. cikkére való hivatkozás, amelyet én a fogalmazvány írója szerint  „felmondtam". Ez az Ady cikk ismerete esetében lehetetlen. Az Ady írás ezt egy hamis, nem őszinte, alantas viszonynak írja le. Nincs lehetőség másképp értelmezni. (A bíróság olvassa el, probléma esetén hallgason meg szakértőt, hogy ez lehetséges -e? Remélem, hogy a magyar holokauszt megtörténtére nézvést nem kell kirendelni szakértőt.)

Tehát a Vári féle állítások abban a kordinátarendszerben jelennek meg, mintha nem történt volna meg a holokauszt, s Ady Endre a Korrobori metafórát, mint egy pozitív kapcsolat leírására használta volna – és ehhez képest ábrázol engem, s vállalkozásamat annak, amire az alábbiakban kitérek.

Amihez azt kell hozzátenni, hogy ez abban a milliőben jelenik meg, hogy a Magyar Narancs olyan szellemi környezet lapja, amely nem tagadja a holokausztot (más szélsőséges lapokkal ellentétben), valamint, hogy irodalmi szerkesztője (Bán Zoltán András) irodalmi műveltséggel rendelkezik.

A perhez vezető közvetlen ok, hogy a tévedések leleplezésével, a magam hamis beállításának a visszautasítására a lap nem nyújtott lehetőséget – ezzel mintegy fenttartja ezeket az állításokat.

3. Vári és a Narancs állítása engem Németh László álláspontjával azonosít, minden alap nélkül. "Az igazi baj azonban az, hogy Kőbányai János értelemzése is a már említett Németh László-i úton indul el.” Ezt így határozta meg a közlemény korábbi részében: „helyére szorított zsidóságra van szüksége a magyar fennmaradásnak, valamint, arra, hogy a magyar „vér” és faji jelleg maradjon domináns.”

Ez hazugság, soha ilyet nem írtam, állítottam, írtam. De azt is hozzá kell tenni, hogy Németh Lászlónak ez a felszínes idézése is olyan forrásokra támaszkodik, amelyet Németh a holokauszt előtt írt. Jómagam pedig ennek megtörténete után foglalatoskodom a zsidó irodalommal és azonossággal – egy egészen mási környezetben, történelmi szituációban. (Más írásaimban ironikusan és elutasítóan írtam, Németh László idézett Kisebbségben c. művéről.) Jellemző, hogy teljesen lejárató jelleggel, kiragadva idéz tőlem a stílusom nevetségessé tétele érdekében – de erre a súlyosan dehonesztáló állítására mégsem talált idézetet. Hogy megpróbálta, arra bizonyíték e mondat: „Kőbányai egy helyütt – árulkodóan – szinonimaként említi az eredetet és az azonosságot.” Ez ugyan nem idézet, de az egyedüli próbálkozás rágalmai megtámasztására. Az eredet valóban az identitás alapja – legyen az etnikum, vagy egy társadalmi osztály, vagy réteg eredete, s az abból – is – következő azonossága. A zsidóságot, mint minden más azonosítható azonosságot a sorsa, története határozza meg e fogalmak szerint is, s nem az amit Vári ( A Magyar Narancs) nekem tulajdonít.

E hamis csúsztatás alapján – a fogalmazvány konkluziójában már egyenesen személyemre vonatkozóan állítja:

„A vér nem válik vízzé, az őszinteség ennek bevallása, választásaink hazugságok, s feladatunk annak lenni, ami végső instancia, a vér tesz bennünket.” Mivel Vári nem talált sem itt, sem más műveimben egyetlen utalást sem – maga interpretál olyasmit, amit soha nem írtam: s fajeleméletességgel vádol. A „vér” rámkenése mellett használja a „faj” kulcs-leitmotiv szót/fogalmat is – hasonlóan hamis, minden alapot nélkülöző, de azt helyette állító interpretációs módszerrel. „Minden zsidó és minden magyar egyforma tehát a lelke legmélyén, a faji esszencia megnyilvánulása.” Erre a következtetésre azon citátum révén jut, hogy a zsidó és magyar két külön entitás” Csakhogy az entitás szónak nincs semmi olyan értelmezése, ami a fajjal lehetne kapcsolatba hozható. A francia és a bolgár pl. két külön entitás, de még akár a palóc és a székely, vagy polgár és proletár is. (Eltérő történelem, környezeti, társadalmi viszonyok stb.)

Ezek az alapvető hamisítások vezetnek arra, hogy engemet zsidó fajvédőnek állítson be. Ez nem csak bántó és hazug, hanem megfoszt a szereplési, vagy akár kenyérkereseti lehetőségtől a közegben, ahol több, mint harminc éve működök. Mert a fajelmélet képviselőjének ott nincs helye – szerintem sem.

Ezen az alapon használ olyan becsmérlő jelzőket, amelyek meghaladják a véleménynyilvánítás, a kritika határait és megsemmisítő jelleggel próbál csapást mérni egy éleműre, amelyet 20 könyv, számos díj jellemez. (Legutóbb A

Köztársasági elnök érdemérme (2005) a zsidó magyar együttélésért kifejtett kultúrális tevékenységért, valamint a lengyel elnök lovagkeresztjét – hasonbló munkásságomért.)

Paranoid világértékelés

Sötét bornírtság

És olyan elborzasztó, a lényemtől teljesen idegen beállítást: „kutyából nem lesz szalonna, zsidóból – akárhogyan is akarja – nem lesz magyar.”

És ennek alapján a legsötétebb náci időkre emlékeztető jelzővel: (a Narancs szerkesztőjétől külön fejezetcímben kiemelve) Judeomán Móricka – kíván kirekeszteni a magyar szellemi életből.

Nem csak engem, hanem a kiadót próbálja ezzel lejáratni. Azt a kiadót, amely a magyar könyvkiadásban egyedül vállakozik címében és hagyományában a magyar zsidó kultúra terjesztésére, föltárására. S persze leginkább – kihasználva az 1989-ben megnyílt alkalmat – a holokauszt feldolgozására. Amelynek eredendő követelménye: az azt kiváltó történelmi, kulturális okok feltárása.

Vári György és Magyar Narancs ezt a munkát kívánja nevetségessé tenni, lerombolni – egy igen élessé-kényessé váló (árpád sávok reaktivizálásával is jellemezhető) történelmi pillanatban.

A cikkel vagy az oldallal kapcsolatos megjegyzéseket és ötleteket az
info[kukac]pilpul.net címre várunk. Nagyon.