Vári György válasza Kőbányai János cikkére.

Elsőre meglep, hogy Ady manapság ekkora érzelmi és egyéb természetű viharokat képes kavarni, aztán persze csörren a tantusz, nem pont, udvariasabban nemcsak erről van szó. (szerk.)

Vári György válasza Kőbányai János cikkére.

Elsőre meglep, hogy Ady manapság ekkora érzelmi és egyéb természetű viharokat képes kavarni, aztán persze csörren a tantusz, nem pont, udvariasabban nemcsak erről van szó.   (szerk.)

Kedves Kőbányai János!

Levelelemet Önnek egy bocsánatkéréssel kell kezdenem. Nem Öntől, Öntől nincs miért bocsánatot kérnem, hanem az olvasótól. Ön ugyanis szinte kizárólag ad hominem érvel, pontosabban rágalmaz, ezért kénytelen leszek válaszomban néhány, a Pilpul nyilvánossága számára merőben érdektelen személyes üggyel előhozakodni.Sajnálom.

Stürmer-karikatúra? Ha szövege többi része nem árulná el rendkívüli zaklatottságát, megkérdezném: tudja, mit beszél? Lett légyen bár igazságtalan, goromba azt írni, hogy Ön olyan, mint a viccbéli Móricka, azzal a különbséggel, hogy szex helyett Önnek mindenről a zsidók jutnak eszébe, hogy jön ide a Stürmer? Nem túl könnyen dobálózik Ön ezzel? Hol itt a pusztító szándékú antiszemitizmus? Valakinek indkolatlanul sokszor jutnak eszébe a zsidók, még ha nem is róluk van tán szó. Ha a Stürmer legdurvább állítása ez lett volna, Önnek és nekem is volnának nagybátyjaink és unokatestvéreink. Megértem indulatát, nyers hangnemben támadtam meg Önt, de mindenre nem jogosítja fel ez az indulat. Nem, Ön nem tudja, mit beszél, de majd lecsillapodik, rájön és akkor majd Ön sem írná már le ezt.

Azt is írja (bruhaha, bocsásson meg, bruhaha), hogy az efféle mondatok kényszerítették emigrációba. Hogy egyes kritikusok szerint rossz szempontok mentén válogat novellákat Ady-kötetekbe, ezért kellett menekülnie. Tüneményes. Bizony, nem könnyű olyan országban élni, ahol mindenki könyvkritikát írhat működésünkről, nem csak az, akit erre direkt kineveztünk. Ha nem zsidó mond rosszat, antiszemita, ha zsidó, öngyűlölő. Más baja Önnel nem lehet senkinek, mert valahogy úgy alakult, hogy Ön hibátlan, valamint önzetlen és elkötelezett harcosa igaz ügyének. Ezért bántják. Nyomják Krahácsot.

Ön megállapításokat méltóztatik tenni pszichémről. Adalékként, amennyiben eltökélte, hogy az én terapeutámként kívánja kenyerét keresni a továbbiakban, kis szakmai segítség: nem fojtom el zsidó származásom, rendszeresen publikálok zsidó folyóiratban (Szombat), blogot vezetek ugyanitt, egy másik zsidó interetes folyóirat állandó munkatársa vagyok, (ezé itt, nevem szerepel az impresszumban), zsidó témájú publikációimat az Ön lapja is szemlézi rendszeresen. Egy évet töltöttem a Paideián zsidó tudományokkal foglalkozva, a rákövetkező évben a Lauderben tanítottam, mellette a Páva utcai kiállítás tárlatvezetője voltam. Sok nyilvános szereplésemben kíséreltem meg megvédeni egy lehetséges magyar-zsidó identitás, valamilyen (többféle) zsidó sajátság lehetőségét. Az elfojtásról szóló részt kegyeskedjék visszavonni, mert, ahogy ön szereti mondani, az “objektív tények” igazolják, hogy hülyeség, ezt, tekintve, hogy az Ön lapja is dokumentálja zsidóügyi ténykedésem egy részét, Ön is nagyon jól tudja. Pedig, ahogy Kőbányai mondja, hazudni nem szép, ellenkezőleg, csúnya. Ne hazudozzon hát, szerkesztő úr, kérem. Elfojtásaim, félelmeim, persze, vannak, kinek nincsenek, de nem olyan sematikusan, ahogy Ön távlélekgyógyászként látni véli.

Megszünteni, eliminálni Önt, mert “álláspontjával, munkálkodásával befolyást gyakorol”? Drága szerkesztő úr, nyugodjon meg, kérem, Bástya elvtársat senki nem óhajtja likvidálni. Önről csak annyi hangzott el a lapban, hogy írt két igen butuska utószót. Ezért igazán senkit nem likvidálnak, annyian írunk le butaságokat. Aztán néha megkapjuk a magunkét. Így van ez.

A lejudeománmórickázás célja nem annak a nézetnek a tagadása, hogy létezik zsidó irodalom. Szerintem létezik, csak nem olyan problémátlanul, mint Komlós a 30-as években, Ön pedig még most is gondolja. A kérdés komplex. Nem egy kijelölhető korpusz, (minden szöveg, amiben a zsidó szó elég sűrűn szerepel vagy ilyesmi), hanem egy folyton újraíródó hagyomány. Szóval ez nem egy harci lobogó, hanem egy probléma és a Muszáj Herkules-paródia nárcisztikus durcázása helyett reflexiót igényel. Mi a problémája Németh László interpretációmmal azon kívül, hogy rokon némely más értelmező (legkivált Babits Mihály) Németh-képével? Ez, ugye, önmagában nem érv ellene. Az, hogy Németh a holocauszt előtt, a második világháború előestéjén, Ön pedig utána ír zöldségeket, ez Németh felelősségét csökkenti ugyan, de ezt leszámítva nem tudom, hogy jön ide. Méltóztatna néha személyeskedés helyett érvelni, szerkesztő úr?

Ön, szerkesztő úr, engem nem vitapartnernek tekint, hanem tünetegyüttesnek, egy elfojtásában vergődő, szánalmas kis váladékcsomónak, noha Ön igazán érzékeny embernek tűnik. Ez az útszéli hangnem (a megbántott ego tör-zúz, mint elefánt a porcelánboltban), hm, méltatlan Önhöz. Én Önt rágcsálónak, parazitának, véglénynek stb nem neveztem. Szokjon le a kuruc.info-ról, szerkesztő úr, nem tesz jót a stílusának. Azt, hogy “ez”-ként nevez meg, nem minősítem, a köztünk lévő korkülönbség miatt a kötelező tisztelet minimumát nem adhatom fel.

Ön egy “irodalomszociológiai” jellegű megközelítéssel próbálkozik utószavában, majd kijelenti, hogy Ady magánélete mintegy pars pro toto jelzi a magyarok és zsidók közös sorsát. Ez, hogy Ady a magyarság kicsinyített mása és lakmuszpapírja, metaforának erős, vallásos hitnek anything goes, de társadalomtudományi relevanciájú kijelentésnek pedig röhej. Ezen keveset változtat az, hogy Ady vagy Dénes Zsófia visszakozott. Ez nem helyettesíti a társadalomtörténeti elemzést, nemde? Erre irányult kritikám. Ahogy annak a ténynek jelentőséget tulajdonítani, az asszimilációs kísérlet csődjeként láttatni, hogy Ady mellett nem maradtak meg a zsidó származású női, szintén hit kérdése, a tények igen sajátos értelmezése. Adyval, a magyarság esszenciájával a zsidó lényegiség nem keveredett. Sok más nő sem maradt meg Ady mellett. Ne haragudjon, szerkesztő úr, de Ady szerelmi életének története semmit nem bizonyít az aszzimiláció, mint társadalmi folyamat mellett vagy ellen.

“Magyar és zsidó két külön entitás”. Ön szerint azért nagy tette Hameirinek, hogy ezt deklarálja, mert az asszimiláció illúzióját számolja fel vele. Azt, hogy az ember, ha akarja, születése ellenére is válhat nem-zsidóvá. Az eredet determinál, a választás semmi. A magyar a zsidótól lényegileg idegen entitás. Nincs átjárás, a vér nem válik vízzé, a zsidó csak zsidó marad mindörökre. Ezt éppen így gondolja a magyar szélsőjobb is, az eredetet az önazonosság választások által nem befolyásolható lényegének tekintve. Sajnálom, ez a szemlélet a “vért” tartja az identitás nem pusztán kiemelt, de egyetlen meghatározójának. Az ilyesmi ellen, ahogy Babits írta éppen a Kisebbségben kapcsán, pajzzsal és dárdával kell felvonulni. Ezt tettem, inkább csúzlival, mint pajzzsal és dárdával felszerelkezve.

A “Korrobori felmondása” Németh László gondolata, ő beszél róla abban az értelemben, ahogyan én használtam a cikkben. Ő Szabó Dezső vonatkozásában fogalmaz így, mvel néyete szerint Szabó Dezső életműve a magyar progressziónak a zsidókkal kötött szövetségét bontja fel és azt a lehetőséget tagadja meg, hogy ilyen módon “új népet csináljunk”, ahogy Ady mondja. Magyarul: az asszimiláció lehetőségét. Ezért dicséri Németh Szabót, ezt a hagyományt követi Kőbányai, persze, mélyen a két taszító zseni színvonala alatt. Vajon miért volnék tekintélytisztelő, ha Adyt “sztereotipnek” nevezem, ezenkívül stílusát kárhoztatom és csak a Margitát dícsérem, ami nagyszerű? Adyt nagy költőnek tartani tekintélytisztelet, szerkesztő úr? Még akkor is, ha súlyos kifogásaimat is jelzem? Szerkesztő úrban fel sem merül, hogy egyszerűen így gondolom? Avigdor Hameirit nem tartom jelentékeny kötőnek vagy írónak, legalábbis ez a könyv szerintem nem mutatja annak. Verssorokkkal illusztráltam véleményem. Nem azért gondolom, hogy nem jó, mert nem ismeri senki, hanem azért, mert szerintem nem jó.

 
Ismerem Komlós munkásságát a zsidó irodalommal kapcsolatosan. Komlós, mint munkássága biznoyítja, hiszi, hogy van zsidó irodalom. Én ezt nem vitattam. Szövege azonban nem erről a kérdésről szól, hanem Szabó Dezsővel vitatkozik. Más hagyományt választ, mint Kőbányai és ebben a kérdésben vele értek egyet, ha nem is minden szavával, erről írtam már a cikkben. Hogy jön ide Komlós véleménye a zsidó irodalom tárgyában, szerkesztő úr? Mi mellett érv ez és mi ellen?

Ami Kertész Imrét illeti: az És-beli olvasói levélben megírtam, hogy nem az a problémám, mit gondol Kertész a munkámról, hanem az a nyilvánvaló igazságtalanság és árnyalatlanság, ahogy a teljes magyar szellemi életet kiosztja. Azt is megírtam, hogy jobb lenne, ha ezt nem én írnám, aki elfogult vagyok. Ön azonban mindezt nem említi meg, hogy jellemgyilkos mondatát elhelyezhesse. Ön pedig, akinek írásáról az jelent meg, hogy badarság, több ezer karakterben fasisztázik és “váladékozás”-nak minősíti az írást, szerzőjét “ez”-nek. Szépen megkérem, szerkesztő úr, nekem Ön ne adjon leckét nagyvonalúságból. Közbevetőleg: hücpe volnék vagy betegesen tekintélytisztelő? A kettő együtt nem megy. Döntse el, az ég szerelmére, szerkesztő úr, elhagyott szerelmei szánalmas aggszűzek-é vagy mocskos kurvák!

Kőbányai János előszavával vitatkoztam, nem Kőbányai életművével, amelyet szerkesztői és riporteri életműként nagyra, szépírói és közírói életműként semmire se tartok különben, de ez nem volt az írás része. Kőbányai személyénél még kevésbé volt az írás része a Múlt és Jövő tevékenysége, amelyet egyébként, ha szóba kerül írásaimban, dicsérni szoktam. Még kevésbé szerepelt a magyar zsidó kultúra, a magyar zsidóság és a holokauszttal való szembenézés cikkem témái között. Igen sajnálatos, ha Kőbányai az utószavát ért kemény bírálatot, melynek minden egyes szavát továbbra is fenntartom, azonosítja a személyét ért támadással, ha mégoly becses személyét azonosítja a Múlt és Jövő Kiadóval, ezt a magyar-zsidó kultúrális közélettel, a magyar zsidósággal és a holokausztfeldolgozás ügyével egyáltalán. Akkor megvan hát Ady utóda, aki a magyarság lényegének megtestesülése volt, Kőbányai János, a zsidóság testté vált esszenciája, aki őt támadja, az magát a magyar zsidóságot támadja. Az önkomolyanvételnek ez a foka engem roppantul mulattat, mégis, több szerénységet, szerkesztő úr!

Ami “irodalmi” természetű ellenérveit illeti: a novellák sokszínűségének tézisét azzal védi meg, hogy olyan érzelmi skálán mozognak, amelyikből gúny és A bélyeges sereg megrendítő azonosulása egyként megszülethet. Felhívnám becses figyelmét, hogy a szóban forgó mű nem novella, hanem költemény. Ha kicsit lehiggadna, tán észrevenné.

Írásom címe parafrázis, igen: két jó barátra utal, egyikük nagy, reprezentatív magyarnak tartotta magát, (“Ős Napkelet olyannak álmodta,/ Amilyen én vagyok”), másikuk a zsidó nemzet részének. Az ő barátságukra utalt a cím. Nyilván még sokféleképpen érthető a szóban forgó kontextusban nyilvánvalóan játékos címadás. Az viszont biztos, hogy annak, aki abból a mondatból, hogy, idézem: ”Magyar, zsidó: két jó barát” holocauszttagadást képes kiolvasni, annak nem ügyvédre, hanem orvosra van szüksége. De hát miért kell értelmetlen és eszelős fejtegetésekről beszélgetnünk voltaképpen? Miért beszél ekkora zöldségeket lépten-nyomon, szerkesztő úr?

A körlevelük, amelyet páran továbbküldtek nekem, vérvádat emleget, Árpád-sávosokkal hoz összefüggésbe engem és a Narancsot, röviden, újból leantiszemitáz és lenyilasoz a Múlt és Jövő barátai előtt, egy olyan nyilvánosságban, amelynek nem vagyok a része, ezért védekezni sem tudok.

Írásai végtelenül kétségbeejtettek. Sértések, rágalmak tömkelege, érvek sehol. Mindegy, erre lehetett számítani.

Üdvözli:

Vári György

U.I:

A szóban forgó lap pedig, ahol először megjelentem, nem diákfolyóirat volt, hanem roppant kis példányszámú, az egyetem fiatal oktatói által működtetett, magas színvonalú irodalmi lap.

Kapcsolódó anyagok

Féltestvérek (recenzió)
Avigdor Hameiri: Daloló máglyá-ról (Múlt és Jövő)

A cikkel vagy az oldallal kapcsolatos megjegyzéseket és ötleteket az
info[kukac]pilpul.net címre várunk. Nagyon.