„Sabat Salom motherfuckers!” - Asszimilációkiller zsidó szuperhős

Asszimilációkiller zsidó szuperhős 

            Arról van szó, hogy az újabb (X, X+1, π, stb.) generációk zsidó tagjainak kezd elegünk lenni azokból a toposzokból, melyek Hollywood és más nagyszerű intézmények jóvoltából a „kóser” zsidót stetl-romantkába áztatott, chaszidizmussal leöntött mázzal tálalják, ahol a nőábrázolás kimerül a „Jiddise Mamme” és a „gyönyörű zsidó lány” alakjaiban, s ahol előbb-utóbb szentimentális (ön)tömjénezésbe, vagy egymás nyakába borulásba, esetleg szentimentális nosztalgiába fullad a skanzen jellegű zsidókonstrukció. Ilyen volt például nemrég a „Klezmer és Irodalom” est imázsa, aminek a plakátját  megpillantva a Király utcában, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy egy antiszemita vicc, vagy csak egy rossz hallucináció.

            Ezt a sokunk számára kínos, bosszantó sztereotipizálást törli el egy mozdulattal, profi módszerekkel, 33 milliméteren, egy zsidó macho szuperhős-detektív: Mordechai Jefferson Carver, alias „The Hebrew Hammer”. A nézőnek végre nem egy szemüveges, paranoiás, 35 kilós intellektuellel kell azonosulni, hanem egy laza, jóvágású, cool mensch-el, aki ráadásul vallásos zsidó. Bármennyire is jó Woody Allen a zsidónak-lenni-ma abszurditásának megfogalmazásában, lassan eljön a generációváltás ideje. Itt most nem arról van szó, hogy felületileg érintjük a zsidó-kérdést, és a zsidó stich csak egy extra, amitől az ember még érdekesebb lesz, a zsidóságot egyfajta egzotikus plusszként értelmezve, hanem épp ellenkezőleg – a zsidóság gyökereihez, a valláshoz térünk vissza, a jelenből újraértelmezve. A filmipar, filmművészet és a zsidó identitás központi kérdéseit boncolja fel másfél órában Jonathan Kesselmann akcióvígjátéka, a zsidó sztereotípiák következetes végletekig fokozásával. Ez veszélyes műfaj, amibe könnyen beletörhet az ember bicskája, mint ahogyan a német Rafael Seligmann „Jiddische Mamme” c. regénye ezt tanúsítja. Nem elég a zsidó sztereotípiákat egymásra halmozni, és eltúlozni, meg tabutémákat radikális szemszögből megmutatni. A dolog valami mástól működik – amire Jonathan Kesselmann tökéletesen ráérzett.

            A főhős Hebrew Hammer, akinek hitelességét nem egyenruháján rögzített „azonosítószáma”, hanem körülmetélt farka bizonyítja, macho vonásai mellett hordozza a neurotikus jegyeket is, ami például abban nyilvánul meg, hogy gyorsan és hadarva beszél, vagy hogy anyjával két mondat után csak üvöltözni képesek. Sőt, amikor a Jewish Justice League felkéri, hogy mentse meg a Hanukát és egy zsidósági teszten kell átesnie, akkor az utolsó megmérettetés az, hogy menyire tudja magát a végső kétségbeesésbe hergelni mindenféle indok nélkül. A figura legmélyén tehát ott van az önmarcangoló, túlreflektált Allen-archetípus, de csak mint eredetpont, amit Kesselman összemontíroz a supercool hím idol képével.

            A Hebrew Hammer a 70es évek „blaxploitation” moziműfajára hajaz, amit olyan filmek alapoztak meg, mint Melvin Van Peebles' „Sweet Sweetback's Baadasssss Song"-ja, vagy Gordon Parks "Shaft" c. filmje. Ezek a filmek válaszként születtek arra, hogy a hollywoodi filmekből hiányoztak az erős, szexi fekete karakterek. A Kesselmann által „jewsploitation” alműfaj sui generis filmje hasonló hiányt pótol az új generációk szükségleteinek megfelelően.

            Az zsidó identitás radikális újraértelmezése az Egyesült Államokban olyan kezdeményezésekhez köthető, mint a Heeb magazin (A ´heeb´ egy jiddis szitokszó, melynek jelentése: zsidó, zsidrák), a www.jewcy.com a Hip Hop Hoodios rapzenekar vagy Myla Goldberg, és Gary Shteyngart könyvei. A Heeb egyik heti slágerlistáján külön díjazták a Hammert alakító Adam Goldberg nyilatkozatát, mely szerint a főszerepet a „Shabbat Shalom motherfuckers!” mondat miatt vállalta el. Anekdotája szerint mikor Kesselmann rácsörgött, akkor már őt is így üdvözölte. By the way – talán nem mindenki számára ismert, hogy a „motherfucker” szó eredete is a feketék elnyomásához kötődik, s nem csak amolyan laza szleng. Az amerikaiak földjein kizsákmányolt feketék hívták így a fehéreket, akik a fekete nőket, anyákat szexuálisan kihasználták, megerőszakolták.

            A minimál költségvetésből kihozott film hihetetlen igényességgel van kitalálva a legapróbb részletekig: Hammer kék-fehér cadillacjében fehér nyúlszőr trenderli lifeg a visszapillantón, veszkó csizmája sarkantyúján Dávid csillag csilingel, mikor belép a neonáci bárba, ahol az itallapon krétával „Old Adolf” és „Eva Blonde” nevű söröket reklámozzák. De ez hősünket nem tartja vissza attól, hogy egy manischewitz rendelése után kérjen egy „Black labelt”, majd egy maroknyi sekellel fizessen. Bár az Universal Stúdió ajánlatot tett a forgatókönyvre, ez nem nagyon jöhetett szóba, hiszen a fekete-zsidó összeborulós filmben pont a sztereotípiák elleni kritikai felhang veszett volna el. Kesselmann tehát megmaradt a low-budget független terepen, és jól tette, mert nem vált a film kárára. A Sundance filmfesztiválon azon filmek sorát folytatta, melyek olyan tabutémákat feszegetnek a filmvásznon, mint a zsidó (neo)náci (ld. a „Believer”, amit magyarra ügyesen „Hitetlennek” fordítottak), vagy a leszbikus zsidó (ld. „Kissing Jessica Stein”).

            Persze mielőtt az egekbe dicsérném a filmet, azért megjegyzem – igaza van annak, aki azt mondja, ez csak egy blődli, egy kis vígjáték, ezúttal ortodox díszlettel. Lehet, de igényesen szórakoztató, és fontos reakció a zsidó identitás újraértelmezésének szükségességére. Ha zsidóságról beszélünk, akkor talán érdemes a zsidó hagyományhoz visszamenni egy kis autenticitásért. Persze Kesselmann nem viszi ezt túlzásba – a vallási részét semmiképp. Valójában ugyanúgy csak külsőségeiben használja a zsidó motívumokat, mint a stetl-giccs művei, de a külsőségek felülete alatt konstruálódó üres térbe nem a jóságos, megbocsátó, okoskodó, görbehátú, nagyorrú, szemüveges zsidó (egyébként antiszemita) képét vetíti, hanem egy egészen más világot, a laza, macho trendy képet, – megmutatva ezzel az ilyen fantáziák esetlegességét, önkényes jellegét, miközben maga is kultuszt teremt.

            A filmet a hollywoody vulgárpszichológia paródiájaként egy kerettörténetet indítja: Mordechájt gyermekkorában osztálytársai megalázták, hogy Hanukára csak egy trenderlit kapott, sőt, a Mikulás vasbetétes bakancsával még ezt az egyetlen ajándékát is ripityára törte.... De Hammer felnőtt, és mindenért kegyetlenül megfizet. A karakter már a film legelején, mint (film)sztár jelenik meg, /vagyis mint önmaga paródiája/ amit abból tudunk, hogy megjelenése pillanatában kezében tart egy merchandising-csomagot, a „Hammer action series” kis műanyag karatésra vett Hebrew Hammer figuráját. A film(ipar)-kritikai kommentár folytatásaként eztán egy parodisztikusan művi és klisészerű jelenetbe fut bele: két nagyobbacska srác egy zsidó kisfiú kipájával dobálózik. Hammer lesöpri őket a terepről, s visszaadja a fiú kipáját. Mielőtt eltűnne a színről egy pillanatra visszafordul, és így szól a kis Slómóhoz: „Stay Jewish!”. A „Stay Cool!” idióma modifikációja két szóban foglalja össze a film lényegét. Légy büszke a hagyományra, miközben laza és trendy maradsz.

            Elég volt a szenvedésből, a szerencsétlenkedésből, egy szexi, belevaló ort.kóser szuperhős végre elérkezett a filmvászonra. Le az asszimilációval! Nem véletlen a szüzsé megválasztása sem – Hanuka kétezer éve is egy radikális vallásos csoport asszimiláció elleni fellépéséről szólt. Az ünnep másrészt azért is passzol, mert kivételesen nem arról van szó, hogy meghurcolták, fogságba ejtették, elűzték őseinket, hanem, hogy győztek, fennmaradtak, s e szellemi teljesítményt a történet „fizikai nyelven” mondja el, a Makkabi felkelés történetében – őseink tehát kemény arcok voltak...

            Hanuka nemcsak az ünnep történelmi-vallási értelme miatt adja magát az asszimilációra való reflexióra, hanem a Karácsonyhoz való közelsége miatt is. Hogy egy zsidó állít-e karácsonyfát, hogy mennyiben, s hogyan ünnepli a Karácsonyt, az asszimiláció mérőfokává vált, illetve a hagyományhoz való visszatérés történetek, és családi (generáció viták) sarkalatos pontjává. Vagyis megfordítva: ha egy zsidó nem állít fát – akkor már majdnem helyben vagyunk!

            A film története röviden annyi, hogy Santa gonosz fia el akarja pusztítani Hanukát, mire a Zsidó Igazságügyi Liga (Jewish Justice League) felkéri Hammert, csináljon má` valamit. Az ifjabb Santa modus operandi-ja Hanuka ellehetetlenítésére, az asszimiláció elterjesztése, méghozzá egy film révén. Folytatódik tehát a szellemes filmkritikai felhang. A rendes, vallásos zsidó gyermekeket megfertőző métely Frank Capra „It´s a wonderful life” című 1946-os amerikai klasszikusa. Mire Hammer Brooklynba ér, számos gyermek már asszimilálódó félben van, páran a „Csendes éj, szentséges éj”-t éneklik, máshol a kis pajeszos lurkók egy karácsonyfát díszítenek. Itt már csak egy dolog segíthet – immunizáló, visszatérítő filmek, melyekben „pozitív zsidó hősöket” láthatunk: Yentl, A hegedűs a háztetőn, és A kiválasztott – legalábbis ez az amit az izraeli akcióparancsnok, Bloomenbergensteinthal is ismer, és ellenfegyverként beszerez. Hammer hozott anyaggal dolgozik, és ha valahol, itt talán még ki lehetett volna egészíteni egy metareflexióval a filmet. Vagyis, ha Mordi a zsidó sztereotípiák megkövesült butasága ellen harcol, akkor vajon mit jelent, hogy az amerikai álom hollywoodi mételyével szemben mégis ezeket a filmeket alkalmazza?

            Hammer fantáziavilágában rendkívüli eleganciával jelenik meg az amerikai társadalom toleranciamítoszának hamis hangolása. Az egyik jelenetben véletlenül belekerül a zsidó földalatti szellemvasútba, ami az amerikai zsidó identitás karikatúraképeiként is olvasható. Vallásos gyökerek unalmas de groteszk, már-már perverz tálalásban (Mózes, Exodus, rabszolgaság) majd ebből a sanyarúságból közvetlen kapcsolattal a náci Holocaust groteszk, giccses megjelenítése (egy náci börtönőr aberrációjának ötletével), amit aztán a hitelkártyafüggő zsidó felső-középosztálybeli nő alakja zár. Mindez fülsiketítő vidámparki zenével aláfestve – tökéletes paródiája a zsidó identitás narratívateremtő erőinek. A Hebrew Hammer világában éppen fordítva vannak a dolgok – így történhet, hogy mikor barátnője, Eszter megkéri Hammert, mondjon mocskos dolgokat, amitől beindul, Carver a durva szavak helyett elkezdi szenvedélyesen ecsetelni az amerikai zsidó középosztály ideáljait: sok gyerek, stabil munka, jó fizetés, Long Island-i lakás, magániskola a gyerekeknek, stb. 

            Generációs váltás a cybertér meghódítása is. A www.thehebrewhammer.com olyan oldal, ami profi kivitelezéssel fordítja át a film világát a világháló nyelvére. Az infók mellett van itt játék „The gentile invaders”, meg például egy zsidósági kvíz is, amiből megtudhatjuk zsidók vagyunk-e, és ha igen mennyire. A zsidóság egyik foka a „Jew-ish” stádium /kb. zsidós-ság/, melynek tagjaira igaz, hogy érdeklődni kezdtek a kabala iránt, miután Madonna is rákattant, de mikor rájöttek, hogy ez nem egy újfajta falafel, elvesztették érdeklődésüket.... Nem lövöm le további a poénokat, akit érdekel milyen a keményvonalas zsidrák, az nézze meg a filmet, és feltétlen látogasson el a weboldalra is! Aki meg már túl van ezeken, és ráérzett a vagány zsidó szuperhős feelingre, az várhat Kesselmann következő Hammer-stílusú filmjére, a „Foos”-ra, ami a 80-as évek sportfilmjeinek (Karate Kid, stb.) paródiája lesz.

A cikkel vagy az oldallal kapcsolatos megjegyzéseket és ötleteket az
info[kukac]pilpul.net címre várunk. Nagyon.