Radikális skatulyán-kívüliség

- tömény hangorgia -

A Tzadik a szaxofonista és zeneszerző John Zorn saját, New York-i székhelyű, hangsúlyozottan nem nyereségorientált zenei kiadója.

Immáron 12 éve ontja a nehezen kategorizálható és nemigen beskatulyázható, sokszor zavarba ejtően szabad zenei felfogású lemezeket.

Zorn-ék eddig több mint 400 hanghordozót jelentettek meg, a legszélesebb zenei palettát elénk tárva: igen jó ízlésre vall, hogy nem esnek a stílus-huszárkodás oly divatos és kényelmes szerepébe, hanem szabad utat engednek az összes kísérletező kedvű zenésznek, akik nem a fősodor jól eladható kliséi szerint kívánnak alkotni, érkezzenek bármilyen zenei világból is. A kiadványokat így elsősorban nem egy közös műfaji meghatározottság, vagy az azonos zenei kifejezőeszközök keresése tartja egy platformon, hanem egyfajta hozzáállás, zenei gondolkozás (néminemű zenei radikalizmussal fűszerezve), amelyek produktuma talán Szabad Zene-ként jellemezhető legjobban és amely leginkább a szabad és kötetlen zenei formákban realizálódik. Így vígan megférnek egymás mellett a hagyományos keretek között nehezen összeegyeztethető műfajok és előadók is; jazz, rock, klezmer, zaj- és improvizációs zene-ként ismert muzsikákról vagyunk kénytelenek újraalkotni elképzeléseinket a Tzadik lemezeit hallgatva. Különösen szimpatikus, hogy az önmagát avant-garde és experimental jelzőkkel definiáló kiadó elsődleges célkitűzése az olyan kortárs zeneszerzők, zenészek úttörő munkásságának pártolása és megismertetése a közönséggel, akiknek a zeneipar kommerciális viszonyai miatt egyébként esélye sem volna emberszabású feltételekkel lemezt megjelentetni.

A Tzadik címke alatt további al-címkék tematizálják a megjelenéseket: az önmagukért beszélő Radical Jewish Culture, New Japan és Film Music, a női előadókat fölvonultató Oracles, „az emberi kreativitás legtávolabbi határmezsgyéit kutató” Lunatic Fringe, a zenei avant-garde egyedi project-jeire és kulcsfontosságú felvételeire szakosodott Key Series, a „klasszikus zenét fölfedező és fölforgató”, élő felvételeket megjelentető Composer Series, valamint a Zorn saját régebbi (eszméletlen mennyiségű) munkáit címkéző Archival Series, illetve a Birthday Celebration, amely a 2003-ban saját 50. születésnapja alkalmából rendezett maratoni koncert-sorozat hangdokumentációjának gyűjteménye. Mindezek mellett Arcana címen megjelentettek egy kétrészes könyvet is (természetesen nem férhető hozzá magyarul), amelyet Zorn maga szerkesztett – és amely legalább olyan szerteágazó tematikájú és sokszínű írások gyűjteménye, mint amilyen sokszínű a kiadó maga. A számtalan zenész és zeneszerző által írt könyv írásai között vannak interjúk, jegyzetek, kritikák és a kiadó hagyományaihoz hűen beazonosíthatatlan műfajú szövegek, melyek összessége inkább személyes víziók és benyomások gyűjteménye, mint valamiféle teljességre törekvő öndefiníciós kísérlet.

A Tzadik letagadhatatlanul New York-i – tetten érhető ez sokszor már a hangzásvilágban is, és ahhoz, hogy a zenei- és kulturális diverzitás ilyen foka létrejöhessen, bizony egy ilyen kaliberű multikulturális háttér szükségeltetik, mint ez a város maga. Meg persze igen sok remek muzsikus lakik itt, akik előszeretettel vesznek részt egymás munkáiban: hogy csak egy párat említsünk - vendégzenészként számos Tzadik-lemezen fel-fel tűnik a nemrég Budapesten is járt frenetikus John Medeski orgonista, a klezmert és a jiddis hagyományokat itt megjelent szólólemezeivel igen szellemesen és izgalmasan újraértelmező és továbbvivő David Krakauer klarinétos, (ld. fent a képen egy klarinét és dj socalled társaságában) a számos formációban, de szólóban is jeleskedő Anthony Coleman zongorista, vagy éppen Mike Patton (ex-Faith No More, Mr.Bungle, Fantomas, stb…), akinek munkásságát kissé túl egyszerű és lekezelő lenne az „énekes” meghatározással elintézni. Amilyen hangokat ez a figura magából kiadni képes, az egészen egyszerűen elképesztő.

Legékesebb bizonyítéka ennek a Tzadik-nál még 1996-ban megjelent, a legszorosabb értelemben vett szólólemeze az Adult Themes For Voice. Ez még a Faith No More-os időkben készült egy darab mikrofon és egy felvevőegység segítségével, és amelyet Patton a turnék során a világ legkülönbözőbb városaiban vett föl, kizárólag hotelszobákban. A számcímek (melyek mellett mindig szerepel az adott hotel neve és a szobaszám) igen sokatmondóak: the man in the lower left hand corner of the photograph; robot sex (neon); porno holocaust; pajama party horror; a smile, a slap in the face, a fart, a kiss on the mouth, stb… Senki ne számítson semmiféle hagyományos értelemben vett muzikalitásra – háromnegyed óra tömény hangorgia sírva röhögő és röhögve síró fültanúi lehetünk a lemezt hallgatva, mely leginkább egy hangjáték, vagy hangszobor meghatározó jegyeit viseli magán, nem egy zenei albuméit. De Patton zeneszerzői talentumát is megcsillantja másik itt megjelent szólólemezén, a Pranzo Oltranzista-n, melyet Marinetti 1932-es Futurista Szakácskönyv-e ihletett. (A klasszikus avant-garde öröksége amúgy is igen erősen jelen van a kiadó munkásságában – a futurizmus mellett a dada szelleme vagy a szürrealista művészi hozzáállás lépten-nyomon visszaköszön a lemezeken.)

Többek között a Pranzo Oltanzista-n is vendégszerepel maga John Zorn is, aki szintén számos albumon szerepel közreműködőként (valamint természetesen producerként). Ő amúgy, azt hiszem eséllyel pályázik a napjaink egyik legtermékenyebb zenei alkotója címre. Amellett, hogy folyamatosan jelennek meg különböző formációkban és projektekben újabb és újabb lemezei - és mint említettük vendégzenészként is igen elfoglalt - az Archival Series sorozat is folyamatosan bővül; egészen 1973-ig visszamenőleg jönnek ki anyagok a saját archívumból, számuk végtelennek tetsző… Itt jelennek meg a Masada nevű projekt mellett a másik igen izgalmas formáció, a Naked City régebbi zenei anyagai is. Ebben Zorn mellett a főszólamot „Mike Patton japán rokona” Yamatsuka Eye viszi, aki az átlagban egy perc hosszúságú számokban iszonyú, amit művelni képes. A Naked City-nél egy percbe sok minden belefér: egy számon belül átlagban 6-8 tű-éles váltással dolgoznak, így lehet egy laza swing-ből pillanatok alatt valami death metal-szerűség, hogy aztán az átcsapjon valami furcsa nyammogós puttyogásba, majd ismét swing-be. Yamatsuka mindeközben a régi szamuráj-filmek fő harcjeleneteinek hanghatásait is megszégyenítő módon hurrog, vinnyog, sikít és üvölt. Jómagam őket először még a kilencvenes években hallottam gimnazistaként (persze kazettáról), és ahogy így utólag belegondolok, valószínűleg nagy szerepük lehetett zenei befogadó- és tűrőképességem jelentős mértékű kitágításában.

Nem ilyen sűrű intenzitással, hanem szinte észrevétlenül folyik át Rodd Keith 2004-es lemezén, az Ecstacy To Frenzy-n is az andalító ambient bugi-vugi rakendroll-ba, majd vissza. Ami nagyon szimpatikus benne (ami az egész kiadóra is érvényes), hogy nem veszi túl komolyan magát, olyan értelemben, hogy a legsúlyosabb zenei poénokat engedi meg magának és folyamatosan reagál önmagára. Ez így egy igen szerethetően ember-szabású magatartás.

A Tzadik azt is tudja, honnan jött - a New York-i szcéna nagymestere, a nagy kísérletező, a 2002-ben elhunyt Earle Brown előtt is tiszteleg a kiadó: a Folio and Four Systems című korongon rengeteg neves vendég (Leo Smith, Joan La Barbara, Mark Feldman, Morton Subotnick, Merzbow) előadásában hallhatók a kortárs zenében a „szabad forma” létrehozójának tekintett Brown sokszor improvizatív, néhol szintén hangjátékra, vagy filmzenére hajazó művei.

A Tzadik lemezein bármennyire is intenzíven érvényesül a dadaista-punkos attitűd, zeneileg pedig a John Cage-i végletekig fokozás és minimalizmus, a lemez-formában először Ornette Coleman-nél testet öltött free jazz és az Albert Ayler-féle „eksztázis-jazz”, vagy a szintén, a végletekig minden irányba elmenő zseni Sun-Ra hatása, illetve hagyományaik továbbvitele, nehogy bárki is azt gondolja, kizárólag „zenei hárdkórral” találkozhat ezeken a cd-ken. A Szabad Zene szelleme kevésbé durva formákban is materializálódik, ugyanakkor a kísérletezésnek szükségszerű velejárója a hagyományos keretek állandó feszegetése. Például a Klezmatics vezetője, Frank London itt megjelent szólóalbumán is - bármennyire a klezmert lehet a meghatározó stílusnak mondani, itt egyszerűen jóval bátrabban kísérletezik a klasszikusnak nevezhető klezmer stílusjegyeivel, mint zenekarával. Ugyanez igaz Ned Rothenberg idei megjelenésű Inner Diapsora, vagy a már nevével sokat ígérő Rabbinical School Dropouts zenekar 2002-es Cosmic Trees lemezére is: a klezmer csak a kiindulási alap, a gyökerek, amiket elhagyni, ugye, nem lehet (mert akkor kidőlnek a kozmikus fák), viszont tovább lehet gondolni – és megszületik egy valami hihetetlenül izgalmas, ami jelen esetben ezek a lemezek…

Képtelen vállalkozás volna itt most a több száz lemez mindegyikéről akár csak az említés szintjén is beszámolni, de nem bírom ki, hogy még egyről ne ejtsek szót: 1998-as How I Spent My Vacation című albuma személyes kedvenceim egyike. A zongorista-billentyűs Lurie, a testvére, John Lurie vezette Lounge Lizards-ban is játszott már (John írta a korai Jarmusch-filmek zenéjét is) és ezt azért le sem tagadhatná… Mindenesetre méltó folytatása korábbi munkásságának. Nem annyira úttörő, és a többi Tzadik lemezhez képest kifejezetten visszafogott és szolid muzsika, de olyan atmoszférikus és egyszerűen szép, hogy azt bizony nagy élmény végighallgatni.

Tzadik kiadó web
Egy nagyszabású vállalkozás - a Tzadik kiadványok részletes ismertetője

A cikkel vagy az oldallal kapcsolatos megjegyzéseket és ötleteket az
info[kukac]pilpul.net címre várunk. Nagyon.