Utóirat egy Ui-előadáshoz

Arturo Ui megállítható felemelkedése – a Budapesti Zsidó Színház értelmezésében

Harmadik előadását látom a Budapesti Zsidó Színháznak. Először a Zsidó Tartuffe-fel ismerkedtem a Sarkban, később a Játék a Kastélyban című, nagyon korrekten kivitelezett kamaradarabot nézhettem meg az erzsébetvárosi művházban, most egy 1941-es Brecht-művet, az Arturo Ui-t tekintettem meg a Kuplungban. A hely nem a kedvencem, bár a személyzet elég kedves, az egész atmoszférája számomra sterilen nemsteril, kimódoltan spontán, a romkocsmák helyett még mindig az autentikusan régimódi és hangulatos helyeket kedvelem, így a Kuplungba lépve is gyakorta rükvercbe kapcsolok.

A társulat viszont ügyesen belakta, betöltötte a Kuplung terét, játszott fénnyel és sötéttel, vegyült a közönség közé, el tudta nyomni a romkocsmák zaját, s még egy külön helyiséget is kialakított magának, ahol a lemezlovas lakozott: s a rapzene most már a darab egyik legkitűnőbb funkcionális elemévé vált (míg a Tartuffe műfaji modernizálása fésületlenebbnek, esetlegesebbnek tűnt). A több irányba elhelyezett, a nézőt is „megmozgató“, minimális díszletek, a jól megválasztott, kivetített képek (valamiféle gyár vagy erőmű látképével, s mediterrán paradicsomcsatákból lett baljós, gunyoros erőszakábrázolásokkal) erősítették a darabot, ahogy az említett rap is, amelyet több kritikus korunk időmértékes verselésének, s a valóságra reflektáló társadalmi költészet adekvát újrafelfedezésének tart.

De mi még?

A brechti mű chicagói környezetbe, az USA-béli fejlett, indusztriális kapitalizmus, s az olasz (európai) eredetű, szövevényes maffiakapcsolatok világába helyezve mutatja be egy erőszakos, nyomuló, sötéten buta, s mindenekfelett – valljuk be! – szánalomkeltő társaság, Arturo Ui és társai felemelkedését, a hitleri hatalomrajutás parafrázisaként. A koherens brechti konstrukcióban a fasizálódás mögött tökés körök manipulációi, korrupt politikusok, felhasználható alvilági figurák és – áldozati szerepben - mindennapi kisemberek mozgatják az ördögi szerkezetet, egy válság állapotában. A válság és a fasizálódás is része a profittermelő tőkés rendszer kilengéseinek, s adott esetben maga a kilengés is termelhet profitot.

Az Arturo Ui ismét aktuális, szinte napra pontosan húsz évvel a rendszerváltás után tekintem meg, egyébként egy történelmileg terhelt időpontban, november negyedikén, a Kuplung füstös-homályos terében. Talán előítélet, de a romkocsmák kultúráját, s éppúgy az alternatív színházi hagyományt hajlamos vagyok az 1980-as évekbeli magyar underground örökösének tekinteni, ha nem is közvetlen megfeleltetésekkel, mégis abból eredeztetni.
Az az underground pedig részben a nyugati neoavantgárd, s részben a nyugati hippimozgalom hazai letéteményese volt, de egyben egy antikommunista lázadás emlékét is őrzi: az egyéni szabadságélményt ízlelgeti játékosan, üdvös módon védi az emberi jogokat, de a szociális problémákra, a gazdasági értelemben kiszolgáltatott ember vergődésére nincsen igazán meggyőző válasza, s ez kérdésként is csak nyomokban vetődik fel benne (főleg a szép egykori utópia, a „teljes foglalkoztatás“ hiányosságainak leleplezéseként, esetleg a fejlett nyugati centrumországokkal való frusztrált összehasonlításokban).

Nem kételkedve a szereplői őszinte szándékában, mégis úgy tetszik, hogy az elefánt mellett trappoló egérkeként döntötték meg a 80-as évek ellenzéki csoportjai az általuk gyakran kommunizmusnak nevezett államszocialista kísérletet, mely főleg a nagyhatalmi elefántcsörtékbe roppant bele. Kommunizmussá nem fejlődött, mert messze nem nyújtott a lakosság igényei szerinti javakat, s messze nem tudott minden állampolgárt a képességei szerint alkalmazni. Ugyanakkor kommunizmus volt olyan értelemben, hogy meghonosította – s épp például az underground hívei szemében diszkreditálta is – a marxizmus terminológiáját és egyes téziseit a társadalmi osztályokról, a kizsákmányolásról, a tökés rend természetéről.

Az antifasizmust intézményessé tevő, ugyanakkor számos régi traumát elfedő-elhallgató vagy akár kibeszélését tiltó államszocializmus után húsz évvel – a járvány mellett – ismét a világválság a legtöbbet emlegetett rémkép, s részben európai, részben inkább lokális tényként a szélsőjobboldali mozgalmak előretörése. Hálás és társadalmilag érvényes feladat tehát Arturo Ui-t színre vinni, s a Budapesti Zsidó Színház szellemesen aktualizál, mégha a brechti gondolat magva, a kizsákmányolt és megtévesztett dolgozó ironikusan is éles képe, a „tőke és fasizmus jegyesek“ József Attila-i üzenete zavarbaejtő is, talán részben a fentebb említett félmúltbéli struktúrák okán.

A társulat bravúrosan mutatja be a manipuláció eszközeit, a telemarketingtől a mai politikai közhelyekig és hívószavakig (Givolája kissé ripacskodó, de szellemes, sőt, ripacskodása is megrendítő, például amikor a szemérmetlen bírósági csalásról egy üvöltve elmondott cigányviccel tereli el a figyelmet). Nagyszerűen játszik a közönséggel, a manipulációt annyira bevettem, hogy csak kilencven százalékos biztonsággal merném állítani, hogy ki volt beépített ember – egy pillanatra én is bevonódtam a játékba, amikor tüzet adtam az egyik „vállalkozónak“.

Néha aggódtam az idegesítő háttérzajok miatt, melyekről aztán rendre kiderült, hogy irányíttottak voltak – vagy a társulat felkészülten és könnyedén reagált rájuk. A nyomasztó atmoszférát remekül megteremtették, de az előadás élvezetét szerencsére nem tették a néző számára kínos feszengéssé az asztalok között masírozó, a tekinteteket vizslató, a rendre ügyelő Ui-aktivisták, köztük egy pompás karakterszínész, tarkopasz fejjel és bestiális arckifejezéssel, szerepe szerint talán Giri, aki az est végeztével szemvillanás alatt alakult vissza kedves budapesti fiatalemberré.

Számomra a címszereplő Arturo Ui megkomponáltan buta retorikája és darabos mozgáskultúrája egyes mai ellenzéki (jobboldali) vezetőink alakját idézi, míg más korrupt vagy hatalmukat rossz célra fordító politikusok és egyéb gazemberek a mai kormányzat (Marx, Brecht, József Attila és híveik logikája szerint egyáltalán nem baloldali) figuráit festik föl: az előadás kormánypárti elfogultsággal semmiképpen nem vádolható.

A szereplők az eredeti darabban a hitleri hatalomátvétel szereplőit, Hindenburgot, Goebbelst, Göringet, Röhmöt parodizálják, egy kis amerikai gengszterbukéval, míg a jelen előadás újabb rétegét a magyar megfeleltetések adják. Nyilván, a pesti zsidónegyed telkeit egy tál lencséért eladó polgármester, a legendás magyar iparvállalatot fillérekért elkótyavetyélő funkcionárius vagy a magyar munkásgyerekek üdülőjét magának kisajátító volt ifjúságpolitikus nem akar egy Hitlert a feje fölé, de az sem árt, ha a budapesti közönség megijed egy kicsit.

A Budapesti Zsidó Színház keresztje (van neki!) az előadói színvonal és attitűdök eklektikussága, az Ernesto Romát (és így Ernst Röhmöt) zseniálisan megformáló férfitől az agg Dogsborough-t a Jászai Joli – Uhrin Benedek tengelyen (de egyértelműen Uhrinhoz közelebb) megformáló idősebb hölgyig terjedő skála kissé kizökkenti a nézőt: nem könnyű eldönteni, hogy emberközeli profik burleszkjét – vagy emberien naiv amatőrök csetlés-botlását látjuk. Mert mindkettőt. A kritikus zavarát csak növeli, hogy nem tudni, mikor teljesítenek amatőrök a professzionális színészeket kenterbe verő módon, s mikor olyanok lezserkedik el feladatukat, akik egyébiránt komoly színházi tapasztalat birtokosai. Talán az amatőr és profi kategóriák erőltetésének nincs is értelme, minden esetre amíg a színészek teljesítménye ennyire változékony, addig a Budapesti Zsidó Színház státusza lebegtetett ígéret marad. (Amolyan népszínművel van dolgunk, a végén a társulat – a belépőjegy kiváltására – kalapozik is.)

Ennek ellenére sok ilyen provokatív és markáns darabot várunk még a Budapesti Zsidó Színháztól. Visszanézve a kritikát, egyszer sem írtam le azt a szót, hogy zöldség. Pedig a darab rólunk, derék zöldségesekről szól.

A cikkel vagy az oldallal kapcsolatos megjegyzéseket és ötleteket az
info[kukac]pilpul.net címre várunk. Nagyon.